Hogyan is kezdődött? – Az állatszeretet már valószínűleg a pólyában… 
Minden esetre a régi családi képek között található olyan, amelyiken sottis ruhácskában, piros svájci sapkában etetem a farkasokat Alcsútdobozon, Homoki-Nagy István stábjának főhadiszállásán. Édesapám idomította a filmekben (pl. Gyöngyvirágtól lombhullásig, Cimborák, stb.) szereplő vadállatokat, sőt a filmek végeztével a visszavadíthatatlan egyedek nálunk is élték le életüket. Így apámat csak “a madarászként emlegették”, holott, bíró-közgazdász volt. 1947 tájékán állam-titkárhelyettesi rangot kapott, így kerültünk a mai Sváb hegyre egy műemléki jellegű villalakásba ősfás parkkal a Mátyás király út végén.
Ez aztán igazi érintetlen vadon volt számunkra a húgommal, melynek igyekeztünk is kiaknázni minden lehetőségét némi ügyesen álcázott elevenségünkkel. 
Még jócskán alsósok voltunk amikor itt találkoztunk életünk első csaujával. Ő egy csodálatos mélyvörös, hagyományos szuka volt, eredetileg az Edericsi Mazsola névre törzskönyvezve. Mi azonban csak Kokónak neveztük, a mi drága Kokónknak!!! Szépségén és ügyességén túl hihetetlen empátiával rendelkezett: akárhányszor rossz fát tettünk a tűzre azonnal előkerül és csak finoman, figyelmeztetőlegesen elénk állt, hogy védelmet nyújtson nekünk, gyerekeknek. Amikor 2008-ban úgy adódott, hogy Máté Bori barátainknál Adunknak kölykei születtek lehetőség adódott arra, hogy az egyik kislányban a régi Kokónknak állítsunk emléket. Simon Paliék kutyája itt lett törzskönyvileg Funny Face Lovely Ko-Ko, akit a fórumról COCO-ként ismerhettek.
Mivel ez a fajta akkoriban még annál is ritkább volt, mint gondolnátok apu ellentmondást nem ismerő aktivitással vetette bele magát feltérképezésükbe. A mi kezünket telenyomkodta Konrad Lorenz könyvekkel, ő pedig ment és kutatott. Természetesen ennek meg is lett az eredménye – aki ismerte őt, az előtt egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges. 
Így kerültünk közeli barátságba a Szentiványi családdal, különösen az idősebb és fiatalabb Nellyvel. Náluk volt Magyarország első német ajkú területről származó, de holland származású csaupárja. Oly annyira azok voltak, hogy a kutyák nem is értettek magyarul, németül beszéltek hozzájuk.
A hős lovag: Fang von Lohengrinort egy utazó cirkuszból maradt Magyarországon. Történt ugyanis, hogy jó kis mutatvány reményében párba raktak egy oroszlánt ezzel a csau kannal különféle kunsztok betanításához. Az oroszlán nagyon ügyes volt, remekül haladt a tanulással. Igen ám, de mit gondoltok mit tett a mi kis hősünk, a csau? Naná, hogy beintett – pestiesen szólva. Mutatvány ide-, mutatvány oda… Ez bizony túl rangon aluli volt őfelségének és hiába minden könyörgés, unos-untalan megmakacsolta magát. Haszontalan állatot pedig melyik cirkusz engedhet meg magának??? Egyik sem, így kis Nelly ügyes tárgyalókészségének köszönhetően a cirkusz továbbutazott, Fang pedig elfoglalhatta végre méltó helyét a Szentiványi család kanapéján. Egy ideig élte az agglegények szokásos életét, míg nem oldalborda érkezett a házba Áfra von Wendenbruch hercegnő képében, akivel szintén csak németül lehetett társalkodni.
Idővel szépen beletanultak a hétköznapi létbe, sőt nagy-nagy izgalom, sutyorgás támadt körülöttük. Hamarosan kiderült, hogy a hercegi pár utódokat vár. A legizgalmasabb akkortól lett ez a hír, amikortól az is kiderült, hogy valamelyik kicsi talán a mi hajlékunkba kerül. Amikor elérkezett az idő így is történt. Emlékezetem szerint csupán két pici született. A fiú, TAY hozzánk került, a másik testvér pedig az Otott Kovács családhoz.
Úgy vigyáztunk Tayra, mint a szemünk fényére és továbbra is gyakran látogattuk a “nagyiékat”, tartva velük a kapcsolatot.
Rengeteget jártuk vele a világot. Autónk nem lévén vonattal utazgattunk. Jól emlékszem, hogy a kutyának is külön kellett jegyet venni és ott is ült végig az ülésen szájkosárban, ahová a helyjegye szólt, még ha Opole-ig is vonatoztunk vele. A ma is ismert holland típusnak tökéletesen megfelelő küllemű kutya volt: nem túl magas, de rendkívül kvadratikus és markáns. Végül 5 ország bajnoka lett. Egy borzalmas napon az egyik szomszéd megmérgezte az egész állományt. Innentől kezdve hosszú szünet következett, nem volt többet semmilyen kutyánk. 
Az élet úgy hozta, hogy korán családot alapítottam, s közel két évtizedre Kecskemétre költöztem. Majd 2001. tavaszán – Pestre visszaköltözvén – egy állatkiállításra vittük el kisfiamat új párommal, Istvánnal, ahol keresztbeálló szemekkel csodáltam az asztalon egy korall színezetű, fekete gomb orrocskájú, igéző tekintetű cseppnyi csau kutyuskát. Úgy intéztem, hogy jó sokszor menjük el az ottani látványosságok előtt, majd nem tudtam megállni, kiszakadt belőlem a teljes múlt és a feltétlen szerelem: akarom Őt!!!
Na aztán voltam én minden, csak normi nem… Könnyes szemmel, de hazavonszolt józan párom a kiállításról íziben. Otthon azután nem állhatta lógó orromat nézni, jó mérgesen, nagy dérrel-dúrral, ajtócsapkodással, de visszament… Én három gyermekes anyaként egyik lábamról a másikra szökdécselve rágtam a körmeimet és bámultam ki az ablakon a Pozsonyi út végéről, ahonnan beláttam az egész környéket, mindaddig, ameddig meg nem állt az autó és láttam, hogy ketten szálltak ki belőle!!! Életem egyik legszebb napja volt! Tom tegnap volt 10 éves! Tomikával építettük a bánki házikónkat és elkezdtünk kiállításra is járni vele. Itt találkoztunk a Végh házaspárral, akik aranykoszorús tenyésztők, sőt ötször is elnyerték az Év Tenyészője kitüntető címet. Kutyáik kísértetiesen hasonlítottak az egykori Tay-ra, így nem volt kétséges, hogy Tomcsi honnan kaphat menyasszonyt. Két évig vártunk, amíg hozzánk kerülhetett Pisze, számtalan nemzetközi Championátus, Év kutyája győztese, hazánk egyetlen élő fiatal Európagyőztes szukája, aki ma boldog nagyikaként tipeg a kertben unokái koszorújától övezve.
A két kutyával már kicsivé vált az amúgy kényelmes Duna parti lakás. A kedvükért kerestünk telket Pest és Bánk légvonalában, így építettük fel otthonunkat Sződön.
A Szabadság-hegyire emlékeztető nagy szabadságban és harmóniában élünk itt kutyáinkkal és – természetesen – egyéb állatkáinkkal. Számunkra ez nem kevesebb, mint életmód, ami a legnagyobb örömünkre megadatott nekünk.
Ritkán születik almunk, többnyire egy évben egyszer csupán, de az a legnagyobb ünnep a számunkra. Szigorú elvünk a FAJTÁHOZ való elkötelezett HŰSÉG. Így amikor életem legmegtisztelőbb időszakában olyasmibe kényszerültem volna, amit árulásnak éreztem feléjük – nehéz szívvel -, de inkább felálltam.
Nem gondolom, hogy szükség lenne akár hivalkodásra, akár “politizálásra”, anyagiasságra pedig főként nem, hogy ezt a fajtát olyan nemesen szeresse az ember, mint amilyenek ők maguk. Ennél tisztább és egyszerűbb dolog a világon nincsen!!!
Gratulálok minden csaugazdinak a kutyájához, kívánunk hasonlatosan szép-, és jó egészségben eltöltött, hosszú életet kedvenceik társaságában!
Ha tanácsra, vagy bármi másra szükségetek van, örömmel állunk rendelkezésetekre!
BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!
Üdvözlettel:
Juhászné Taródi-Nagy Judit
és Juhász István
Milyen csodálatos gyermekkorotok volt ennyi állattal!Bizony nagyon sokat jelent a szülők állatszeretetre és a természet tiszteletére való nevelés és példamutatás!Én csak a kutyáimmal meg cicáimmal oszthattam meg a lépcsőn ülve az uzsonnámat vagy egyéb eledelem.Csak álmodoztam a nagyvadakról,meg a könyvekben olvasott farkasokról,medvékről.Emlékszem az első állatkerti látogatásomra,nagyon elszomorított a sok állat rácsok mögötti látványa,most sem lelkesedek értük.A szafari parkok tetszenek.Természetes környezetükben boldogabbak az állatok és az ember számára is élvezetesebb látványuk.Nézegetem a régi,ősi csauk fotóit és nyilvánvaló az eltérés a maiaktól.Vajon helyesen tesszük az „átalakítást”?Csak azért mert nekünk így tetszik?Áldás,hogy a lelkük a régi maradt!