Zsibi gyere haza!!!
Előre kell bocsátanom hogy még mindig hazavárjuk Gibzont, (Zsibit, Zsömit, mikor mire figyel oda), de mint már írtam, csau nélkül üres a ház, így elhatároztuk, akár hazakerül, akár nem, mindenképp lesz még egy csaunk. Elsődleges feltétel, hogy olyannak kell lennie, akivel Zsibi biztosan megfér, így kan nem lehet, szuka is csak ivartalanítva, mert tenyészteni nem szándékozunk és most valamiért a kölyökkutya sem hiányzik annyira, bár nagyon szeretjük az apróságokat és bármikor szívesen megdögönyöznénk egy alomnyit.
Szinte természetes volt, hogy a csau-csau fajtamentéstől hozunk el egy olyan leányt, aki megfelel a feltételeknek. Sajnos – köszönhetően a szaporítóknak és a nem megfelelően választó gazdáknak – van választék. A leírások és képek alapján Dolly megtetszett nekünk, így arra gondoltunk, hogy elhozzuk, de előbb mindenképp meglátogatjuk, hogy láthassuk, mit szól hozzánk. Végülis neki kell kiválasztania a jövőbeni gazdáit, a szimpátia kölcsönös kell legyen, különösen egy sok rosszat tapasztalt kutyus esetében.
Dolly, légy boldog túl a Szivárványhídon!...
Meglátogattuk a kutyusokat. Dolly sajnos rosszul reagált a leányomra, határozottan megugatta, nem szimpatizált vele. A mellette lévő kennelben egy picike, nagyon elhanyagolt, pár napja a telepre került leány próbálta magára felhívni a figyelmet. „Praclizott”, láthatóan törekedett arra, hogy észrevegyük. Leányom szívébe azonnal belopta magát, főleg azzal, hogy bár nagyon figyelt mindenre, ami körülötte történt, igazán nem reagált semmire. Teljes egykedvűséggel álldogált, mikor bementünk hozzá, eltűrte, hogy megtapogassuk, próbáljunk valami kontaktust teremteni vele, de semmiféle reakciót nem sikerült belőle kiváltanunk, inkább azt figyelte, hogy a szomszéd udvaron a házőrző miként reagál a mozgásra. Úgy gondoltuk, hogy egy „üres lap” akit meg kell tölteni tartalommal, nem valószínű, hogy tiltakozni fog, ha Zsibi előkerül és nem száll vele harcba a dominanciáért. Zsibinket ismerve, ő pedig istápolni fogja a még nála is jóval kisebb termetű leánykát.
Cappy a fajtamentésnél
Annyit tudunk róla, hogy utoljára disznóólban tartották (ez a bundájába száradt trágyán is látszott), a „gazdája” még csak nevet sem adott neki, de több almot is világra hozhatott. Talán azért, mert túl korán fogták „tenyésztésbe”, talán valami genetikai hiba miatt, de a mérete nagyon elmarad a csaukétól. Nagyjából egy 10 hónapos kölyök mérete, a manapság divatos apróakhoz képest is, pedig úgy 4 éves lehet. A gerince a háta közepénél egy hatalmas kiugrással alakul „híddá”, ami azért különösen feltűnő mert nagyon sovány, bár a bunda elfedi, igazából simogatás közben lehet észrevenni. Gyanítom ez is a korai tenyésztésbe vételnek köszönhetően alakult így, hisz a gerincnek az a része tartja a kicsiket is. Minden csaunak van ilyen gerincíve, de nem ennyire „meredek”…
Megegyeztünk, hogy megbeszéljük a család többi tagjával és jelentkezünk, közben Cappy (így nevezték el a picikét) ivartalanítása, chipezése is lezajlik és utána magunkhoz vesszük.
Közben készítettem egy kétkutyás, 3 tányéros etető-itató állványt, hogy ne legyen gondunk, ha hirtelen két csaunk is lesz egyszerre.
Vasárnap este 6 körül megérkezett a leányzó, Dudásné Szabados Ágota elhozta. Közben a család úgy határozott, hogy Lili lesz a neve, bár az eddigi gyakorlatunkban a név mindig változott, mindkét kutyusunknak több neve is volt az évek alatt, ahogy alakult a jellemük, így valószínűleg ez sem végleges.
Elengedtük az udvaron, hogy ismerkedjen a területtel. Már sötét volt, de ez nem riaszt el egy csaut, percek alatt felderítette az udvar, miközben mi beszélgettünk róla. Aztán fölvettem (nem tudtuk, hogyan reagál a lépcsőre) és bevittük a házba. Nekünk nincs kutyaházunk, a csau akkor jön-megy, amikor akar, de éjszakára mindig a házban van velünk. Napközben szabadon eldöntheti, hogy kint marad, vagy be akar jönni. Ennek nyomai ott vannak a bejárati ajtó külső felén, de ennyinek bele kell férnie a kutyatartásba.
Rendeztük a papírmunkát, közben Lili felderítette a házat. Láthatóan soha (vagy olyan rég, hogy elfelejtette) sem járt még lakásban, nem is igazán értette, miről van szó – nagyméretű, de zárt tér, sok emberrel, mindenféle tárgyakkal, szagokkal -, de mindent bejárt. Sajnos azt kellett megtudnunk, hogy idő közben Dolly eltávozott közülünk, amit nagyon sajnálunk mindannyian.
Lilike kapott egy hámot a biztonság kedvéért. Kikísértük Ágotáékat, közben kiderült, hogy Lili ismeri és használni is tudja a lépcsőt, mert minden gond nélkül lement rajta, pórázon. Az eddigi tapasztalataink azt mutatták, hogy egy lépcsőt sosem használt kutyának több napba-hétbe telik, mire lefelé hajlandó elindulni a lépcsőn, akkor is, ha felfelé már biztonsággal használja. Ezzel tehát nem lesz gondunk.
Lili el sem búcsúzott Ágotától, azonnal ismét felderítésre indult, láthatóan tetszett neki, hogy egy nagyobb szabad területen arra megy, amerre akar. Azt is gyorsan kiderítette, ha megfelelően választja meg az utat, akkor két-három ember is kell hozzá, hogy „bekerítse”. Ennek hamarosan lett is eredménye, mert mikor fel akartuk vinni, komoly kergetőzésbe fogott és láthatóan nem tetszett neki, hogy a lépcsőn fel akartam hozni pórázon. Egy óra alatt kétszer is kimutatta, hogy valószínűleg rángatták már pórázon, mert ha nem akart arra menni, amerre én, akkor 16 körömmel kapaszkodott a talajba és szabályszerűen vonszolni kellett. Vagy felkapni és ölben vinni.
Első este, szokni kell az etetőt, itatót. Hiába mutattuk neki hol a kaja, a víz, nem különösen érdekelte, mígnem a nagyobbik lányom ki nem vett a hűtőből egy macisajtot. Nem neki szánta, de a reakciójából látszott, hogy az illata tetszik. Dörmikénk (Gerry, az első, fekete csaunk) minden este, egy szertartás keretében elmajszolt egy macisajtot. Apró darabokra kellett neki szedni és kézből megetetni vele egyenként, majd alapos kéznyalogatás. Több mint 10 éven át minden este megkövetelte ezt a kis eseményt. A gyomor- vagy bélvérzése után elhagyta, többé nem kérte, de a tablettáit ezután is macisajtban kapta, mert azt biztosan megette bármikor. Zsibi egyáltalán nem szereti a sajtot.
Nos Lili igen. Kapott egy darabot a táljába és pillanatok alatt felfalta a már ott lévő táppal együtt és láthatóan mindkettő ízlett neki. Ettől kezdve pontosan tudja, hogy hol keresse a kaját és két nap alatt megtanulta az időpontokat is, amikor etetés van. A vizes tálat (mellette van) igazából éjszaka kezdte használni, önállóan, este hiába is mutogattam neki, hol van, nem érdekelte. A lányaim szobájában tért nyugovóra. Pontosabban őket foglalkoztatta, mert aludni nem nagyon hagyta őket, inkább nyúzta simogatásért.
Mivel megtudtuk, hogy az elérhető rongyokat, ruhadarabokat előszeretettel gyűjti össze, mindent elraktunk, nehogy kísértésbe essen. A fürdőszobában törölközőtartón ott maradt a kéztörlő, ezt éjjel lekapta, de nem bántotta, csak összetologatta egy kupacba. Zsibikénk míg le nem szokott róla, az ilyet előbb gondosan megtépte…
Éjjel kiengedtük, mert nyugtalanul mászkált, de addig is elég sokat ivott. Lehet, hogy „dolga van”, hadd járjon lent egy kicsit. Sejtettem, hogy gond lesz a visszahozatallal, viszont éjjelre nem hagyjuk kint magára, így 20 perc múlva megpróbáltuk felhozni. Ezt nem igazán akarta, elkezdett előlünk az este betanult útvonalakon elmenekülni. Amikor végre sikerült „bekeríteni”, kiderült, hogy nem is annyira „tejbegríz” a kislány, amilyennek kifelé látszik, így reggel kaptam egy tetanusz injekciót.
Tudja használni a fogait, ha kell. Ez nem baj, nekem kellett volna résen lennem, de „bedőltem” a teljesen apatikus viselkedésének, így nem is számítottam rá. Őszintén szólva, amikor eldöntöttük, hogy őt kérjük, az volt az egyetlen komoly ellenérvem, hogy nem tudja megvédeni magát, ha valaki rosszul közelít hozzá és ez még sok gondot okozhat a későbbiekben. Nos tévedtem, megvan a védekezési ösztöne, azt nem sikerült kiölni belőle, nem nekünk kell „megvadítani”, hogy megvédhesse magát egy támadástól. Csak jól kell irányítani és „valódi” csau lesz belőle, aki szót fogad a maga módján, és nem gyávul el, ha szorult helyzetbe kerül. Remélem, nem lesz hisztis, sikerül a csauk általános nyugalmát is rögzíteni benne.
Éjjel nagyon csendesen mozgott a házban, sokszor csak abból vettem észre, hogy bent járt nálunk, hogy megnyikordult a padló a lába alatt. Ez furcsa volt, mert Zsibi határozottan, hangosan, pattogósan, körmeivel kopogtatva, néha „karistolva” közlekedik, Dörmikénk meg húzta a körmeit a földön, őt is pontosan lehetett hallani, mikor merre jár a padlón. Második éjjel aztán rajtakaptam a leányt: úgy mozog a sötétben, mint a vadászó macska. A fejét előre kinyújtja, mélyen leengedi, a lábait meg egyesével, magasra felemelve, nagyon óvatosan rakosgatja egymás után, pont mint egy macska, amikor a fűben megpróbál becserkészni valamit. Gyanítom, a disznóólban voltak körülötte macskák, láthatta őket vadászni éjjel. Nappal nem mozog így, csak a sötétben. A nappali járása is inkább macskás, mint csaus, de ennyire nem feltűnően. Ráadásul „vadászat” közben hosszú, mély levegőket vesz az orrán keresztül, csak nála ez hangosabbra sikeredik, mint a macskáknál szokott…
Azt hiszem, ő nem „kismackó” (ezt a címet amúgy is Zsibikénk viseli), hanem „kismacska” inkább.
Lili, fürdetés előtt
Az látható volt a kutyuson, hogy Ágota próbálta rendbe hozni a szőrét, a csimbókok, trágyafoltok eltűntek, a fenekén lévő hatalmas kopasz foltban megjelentek az első kis pihék, a sebei begyógyultak. Az első találkozásunkhoz képest óriási változás, de még sokat kell a bundájával, bőrével foglalkoznunk. Első lépés a fürdetés. Előtte készült róla pár fotó, hogy lássuk, honnan indultunk.
Három alapos átmosás egy gyógysamponnal, amit illatmentesként árusítanak. Illata tényleg nincs, ellenben amint víz éri (fel kell hígítani jó alaposan, mert még úgy is erősen ragad a habja), tisztességes ázottkutya szaga lesz a samponnak. Öblítés, szárítás. A hajszárítót – bár nem kedveli – elviselte, csak a maximális tempónál lett neki túl hangos. Rengeteg kosz, mag, var, toklász, nemezes bunda kijött. Még most, két nagyon alapos kifésülés után is tapad kissé, de kiderült, hogy ez a gyógysampon sajátsága: védőbevonatot képez a bőrén és a bundán is, amivel védi és „táplálja”. Az tény, hogy nem vakarózik, csak épp a füle tövét „fésüli” néha…
Második este átesett egy alapos kifésülésen (meg azóta még kettőn). Annyira jólesik neki, hogy gyakorlatilag végigalussza az egészet, majd odabújik ahhoz, aki gondozta és megköszöni a törődést.
Az látszott, hogy soha (vagy nagyon rég) nem fürdették. Pont úgy viselkedett, mind az eddigi két csaunk az első fürdéskor: amíg csak a lába van a vízben, tiltakozik, ki akar szállni, de amint átázik a bunda valahol és érzi a vizet a bőrén, abbahagyja, elkezd tetszeni neki a dolog, szófogadóan forgolódik a zuhany alatt.
Tiszta, jólfésült, elégedett
Fura, ahogy a talpát tisztogatja: a talppárnái közé (szokatlanul nagy hely van mögöttük, nagy „marka” van) mélyen be tud menni a sár és ezt kiszedegeti. Maga felé fordítja a talpát és a fogaival, nyelvével kipiszkálja a párnák közé szorult darabokat, majd „félreköpködi”. Ha valaki besegít neki, eldől és odanyújtja mind a négy tappancsát…
Az első éjszakai eset után hozzám tartózkodóan viszonyul. Nem fél, nem menekül, de csak annyira jön a közelembe, hogy épp ne érjem el. Ha leülök, akkor odajön a szék mellé, lefekszik, el is alszik, tudja, hogy nem akarom bántani, de tartja a távot. Szépen besorolt mindenkit a maga kis skatulyáiba: ettől tartani kell, ő megfürdetett, ez fésülget, tőle enni kapok, játszik velem…
Érdekes, hogy mindig annak a szobájába fekszik le aludni, akit utoljára látott mozogni a házban. Ha valaki éjjel felkel valamiért, akkor megnézi, hogy ki az és átköltözik hozzá, bár van kedvenc – az első este maga választotta ki – alvószőnyege a lányok szobájában…
Néhány nap alatt megtanulta, hogy rendszeresen kap enni, és úgy tűnik, már van egy saját adagja, aminél ha több van a tálban, akkor is csak annyit eszik meg, nem úgy, ahogy a legtöbb kutya szokta: amíg van, addig tömi magába, akkor is, ha utána csak szuszogni tud, mozogni nem.
Lassan elhagyja a macskás mozgást, már halkan kopog a körme a padlón, ami kell is, mert korábban párszor majdnem átestünk rajta. Olyan halkan mozgott, hogy amikor beállt valaki mögé, hogy figyelje mi történik, nem vettük észre, hogy ott van…
Kezdi az udvart a magáénak tekinteni, alig tudjuk felcsalni/vinni a házba. Van már „megfigyelősarka”, ahonnan áttekintheti a terepet. Leül és nézelődik, fülel, ha valahol valami „esemény” van, odafut, megnézi… Rengeteget mozog, fel-alá szaladgál. Már láttam tőle csaus „vágtát” is (egyszerre mozog a két első és két hátsó lába) pár méternyit, de túlnyomórészt szaladgál, mint amikor sétálnak, csak nagyon fürgén… és órákon át, megállás nélkül, föl-le, körbe-körbe a ház körül… Nem kiutat keres (legalábbis nem a kerítést vizslatja, hogy hol lehetne meglépni), hanem futkározik. Lehet, hogy élvezi a nagy teret, de az is lehet, hogy még nem érti mi is történt vele és így vezeti le a zavarát.
Az látszik rajta, hogy nem látott még fekvő embert. Amíg ül vagy áll mellette valaki, addig minden rendben, de amikor lefekszünk, akkor nem ismeri ki magát, nem tudja ilyenkor hogy kell viselkedni. Végigjár minden szobát, minden ágyat megnéz, megáll szimatol, azonosítja, ki kicsoda. Nem tud mit kezdeni a tükörben látható „másik kutyával”. Minden reggel az az első, hogy megnézi, megvan-e még. Szimatolja, nézegeti, nem tudja eldönteni, mit kellene csinálni, hogy eltűnjön, vagy kijöjjön onnan. Ahogy azt sem, hogy mi lenne jobb, ha eltűnne, vagy ha kijönne. A televízió teljesen lenyűgözte. Színes villogás, hangok, leült és csodálkozva nézte.
Tanulja a világot. Hirtelen rázúdult egy csomó élmény, amit fel kell dolgozni, el kell helyezni a kis világában. Remélem, sikerül és jól fogjuk érezni magunkat mindannyian, ő is, mi is, és Zsibi is hazajön.
(folytatás az alanti hozzászólások között…)
Úgy tűnik ez a hozzászólás valamiképp bekerült egy spammer automata címei közé, emiatt napi 2-3 spam-et kell „kimoderálnom”. A hozzászólások beírását ehhez a bejegyzéshez átmenetileg kikapcsoltam. Lili története a „Lili napló” című bejegyzésben folytatódik, ott hozzá is lehet szólni… (SaGa)
Nagyon megható, szurkolok Nektek a közös élethez, és reméljük „Zsibi is hazajön”.
Tiszteletre méltó a döntésetek és az alapos felelősségvállalás!
Igazán élvezettel olvastam a „honfoglalás” minden apró részletét és a maszatos teraszajtótól kezdve már igazán otthon is érzetem magamat.:)))
Minden jót kívánunk az igazán csinos leánykához!
Jaj de jó!Örül a lelkem,hogy még egy csau lelenc már nem lelenc,hanem otthona és gondos, szerető gazdijai vannak!Gratulálok Gábor,hogy nem rettentett vissza az első negatív „fizikai kontaktus”,bátor vagy és kicsit meggondolatlan,hogy egy felnőtt és ismeretlen csaut csak úgy felkapsz,nem lep meg,hogy kifejezte nemtetszését.Tudod,mindig az ő fejével kell gondolkodnunk,nem tudhatjuk hogyan érintették meg az előző gazdái,valószínűleg nem olyan gyengéden bántak vele,mint ahogyan Ti teszitek.Mindazt ami történt-énik vele nálatok nagyon bölcsen fogja fel,igazi csaus megérzéssel,hogy ez jó dolog.Gondolok a fürdetésre,szárításra,fésülésre,én még most sem merem megfürdetni Macit,igaz,ő nagyon hisztis.Max.almaecetes vizes áttörlésig jutottunk és fésüléskor a száj-szíj is felkerül,mert bizony veszélyessé válik a nagylány,hiába mondogatom neki,hogy gyönyörű lesz!Egyszóval:gratulálok Nektek és bizton merem állítani,hogy dupla örömben lesz részetek megmentésével és hálás szeretetével.Nemes cselekedet volt!Baráti ölelés Nektek és Lilinek,reménykedve,hogy Gibzon úr is hazatér.
Lilikénk lelkén szép lassan vékonyodik, repedezik a páncél…
Még mindig monomániásan rója köreit az udvaron, határozott ösvényt döngölve a fűbe és a virágágyásba (immáron két kisebb van a korábbi egy nagyobb helyén), és odakinn nem jön a közelünkbe, csak nagyritkán. Estére annyira elfárad, hogy majd összeesik, de megy tovább, míg valaki meg nem fogja és fel nem hozza. Fura módon ő lefelé használja a lépcsőt, felfelé nem annyira szereti. Illetve tegnap estére megtört a jég: felhoztuk, megvacsorázott, leengedtük, hogy elvégezze az esti dolgait, de nagyjából 3 perc után magától felrohant a lépcsőn. Szigorúan akkor, amikor senki sem figyelt oda rá. Ezt ki is próbáltuk: elbújtunk, hogy ne lásson, mit csinál. Feljött. Addig, míg a közelében volt valaki, nem mert.
A bezárt ajtóval még nem tud mit kezdeni, óvatosan az orrával próbálja kinyitni (ha nincs kilincsre zárva, akkor sikerül is neki mindkét irányban), de ha nem nyílik, nem kaparja vagy vakkant, hanem mint egy rajtakapott rosszcsont, visszamenekül az udvarra, ha valaki el nem kapja. Ezt még tanulni kell…
Ma reggel, munkába indulva szembe jött a teraszon, de ahogy meglátott megfordult és lefutott. Most figyeljük, hogy mikor akar feljönni és megpróbáljuk megtanítani, hogyan jelezheti ha be a akar jönni.
Gyanítom, a korábbi „gazdájánál” ki volt tiltva a házból és ezt valószínűleg ténylegesen beleverték, így lesz mit elfeledtetni vele.
Már hallottuk egyet vakkantani, a hátsó szomszédnál lévő idősecske skótjuhász „nénikének”. Az oldalsó szomszéd két hebrencsével nem nagyon foglalkozik, láthatóan zavarja a majdnem állandó ugatásuk és rendszeres verekedésük – olyankor elmenekül a közelükből -, de a collie-val „nóziznak” a kerítésen át, ismerkednek, már keresik egymást.
Zsibinknek is ő a kedvence, amikor a miénk lett, egy hónapon belül kibontotta a kerítést, hogy átmehessen hozzá. Akkor rendbe hoztam, megerősítettem mindenütt, így hiába próbálgatta hónapokon át, nem sikerült újra kibontania. Aztán le is szokott róla, de mindennap többször is meglátogatja a collie-t, ott heverészik a hátsó kerítés mellett.
A hét végén megvolt az első utcai, pórázos-hámos, családias séta is. Nem sikerült túl hosszúra. Nem mutatta ki, hogy félne, figyelte a többi kutyát, mit össze „hisztiznek” a kerítések mögött, az elhagyott „kutyahagyatékokat” (hiába kertes övezet, itt is az utcán hagyják a „kedves gazdák” amit a kutyájuk elpotyogtat) használta útjelzőnek, mindegyiket megvizsgálta közelebbről is. Ismerkedett a tereppel. Amikor távolabbra került tőle a lányom, lecövekelt és nem volt hajlandó mozdulni, pórázhúzásra sem (cibálni meg nem akarjuk), amíg vissza nem ment közvetlenül mellé. Akkor magától megindult és ment vele tovább. Amikor elfáradt, jelezte, hogy elég volt. Visszafelé ahogy befordult az utcánkba felélénkült, és a kapun már berohant örömében, hogy végre ismét ismerős helyen van.
Lassan érdesedik a korábban babaszerűen puha talpa (gyanítom a betonon járkálástól), kopogósodik a járása, már pontosan tudjuk, merre jár a szobákban…
Egyelőre hullámzó a kedélye. Hol teljes letargiában menetel az udvaron, hol kitörő örömmel rohan oda valakihez. Egyszer odabújik egy kis becézgetésért, máskor elrohan a felé nyúló kéztől. De tanulgatja, hogy nem akarunk neki rosszat és ez az egész dolog lényege…
Immár második hete van velünk Lilike. Megvolt a második utcai séta (túl sűrűn nem akarjuk ezzel is terhelni, egyelőre elég a házat, napirendet szokni és a biztonságérzetet rögzíteni). Sokkal bátrabb, szépen követi azt, aki vezeti. A többi kutyától nem fél, látszólag nem törődik velük, de szép lassan egyre közelebb oldalazik a kerítéshez, amelyik mögött a másik kutya van. Kíváncsi.
Hazafelé ismét felélénkült, amikor az utcánkba ért.
Már gyakran feljön az udvarról, de még nem tudja, hogyan jelezhetné, hogy bejönne, így néha csak azt vesszük észre, hogy fent járt (sárdarabok vannak az ajtó előtt). Hozzám még mindig nem jön közel az udvaron, bár a lakásban teljes a barátság, amikor ő úgy akarja. Ha nem, akkor bent is ellép a kezem elöl. Este első szóra feljön vacsizni, és utána már le sem akar menni. Igaz, a napi gyalogtúrát még mindig megteszi, épp csak annyit pihen, hogy ne essen össze a fáradtságtól.
Megmutattuk neki, hogy a szekrényajtón lévő tükör mögött nincs másik kutya. Belenézett a tükörbe, majd a nyitott ajtót vizsgálta meg hátulról nagyon alaposan. Többször is. Tényleg nincs ott kutya!…. Láthatóan nem egészen érthető számára a dolog, de már nem megy oda olyan gyakran a tükörhöz.
Ellenben beszokott a konyhába. Elég szűk a hely, így gyanítom egyfajta menedéknek tartja a tűzhely előtti részt. Igazából csak ülve fér el, és néha pecekig ücsörög ott, az orra előtt lévő falat, vagy a sütő ajtaját nézegetve, mint aki elmereng a világ dolgain. Meg arra is rájött persze, hogy onnan jön a kaja, így rossz hely nem lehet…
Pár fotót készítettem a hét végén. Nem akarom vele széthúzni a cikket, így csak „klikkelés” után láthatóak:
Szegény csaut itt sem hagyják elmélkedni….
Ha már ennyire akarod, hagyom, hogy kényeztess kicsit…
Enni csak úgy jó, ha a finomabb falatokat félretesszük a végére…
Erről nem készült fotó korábban. Gyakorlatilag a combok középvonaláig egy határozott egyenes vonalú téglalapon egyáltalán nem volt bundája, mintha megnyírták volna, vagy egy oszlophoz dörzsölve lekoptatta volna magáról, de már határozottan bundásodik…
Biztos azt hitted, alszom, de figyelek azért…
Látom mit csinálsz, vigyázz magadra!…
Eltelt ismét egy hét.
Úgy gondoltuk, immár hivatalosan is rögzítenünk kell, hogy Lili véglegesen a miénk, át kell regisztráltatni a chipjét.
Irány az állatorvos.
Ha már oda megyünk, akkor egy alaposabb átvizsgálást is megejthetünk.
A doktornéni nagyon kedves, bár kissé meglepődött a létszámunkon, merthogy családilag vittük hozzá Lilikét.
Alapvetően azért, mert nem tudhatjuk miként fog reagálni.
Az indulás is érdekes volt. Hámot kapott, ebből sejtette, hogy kívül kerülünk a kapun, pórázvégen nagy vidáman kiszaladt, majd kissé meglepődött, hogy a kapu előtt álló autó ajtaja nyitva van.
Eddig ilyen nem volt, bár a kocsi ott szokott ácsorogni a kapuban, amikor sétálni megy. Érdekelte a dolog, de beszállni nem tud, be kellett emelni a hátsó ülésre. Ott aztán kényelmesen elhelyezkedett, beledőlt lányom ölébe és félig alva, félig figyelve, utazott.
Az állatorvosnál felraktuk a jól ismert rozsdamentes asztalra, ahol felfedezte, hogy a tükörből ismert „másik kutya” ide is utána jött, csak most az ablaküveg mögött utánozza a mozdulatait, majd a tőle megszokott „hagyom magam, akkor talán nem lesz baj” hozzáállásával viselte a vizsgálatot, pedig volt oldalra fektetés, fognézés, szemvizsgálat, varratellenőrzés, meg ami kell.
Orvosi vélemény: Fogai kopottak, 4-6 éves, szőrhiánya lehet pajzsmirigy, mellékvese elégtelenség, vagy hormonkezelés eredménye. Mivel láthatóan gőzerővel növeszti vissza a kopasz foltokon a bundát, nem iszik túl sokat és hízik is, ahogy kell – nomeg jól láthatóan többször is ellett – az utóbbi a legvalószínűbb, de pár hónap múlva meglátjuk. Ha nem jön rendbe, akkor jöhet a vérvétel és egyéb vizsgálatok, addig inkább ne kínozzuk ilyesmivel.
Szemei tiszták, a fülei egyenként „egy tanulmány”, valószínű mindkettő el volt törve, de mozgékonyak, jól használja őket. Gerincíve formájának okozója lehet kölyök kori angolkór, vagy mészlerakodás a csigolyákon, ha nem zavarja, könnyen mozog, nem mutat fájdalmat, inkább ne terheljük röntgennel, meg műtéttel. Ahogy felszed magára némi izomzatot, nem fog annyira kiállni.
Még beszélgettünk kicsit, rögzítettük az átregisztráláshoz szükséges adatokat és megdöbbentünk: Lili szép kényelmesen összegombócolódott az asztalon és elaludt. Alig tudtuk felébreszteni, mikor indultunk, egyszerűen nem akart felkelni.
Megjegyezném: a doktornő csak a regisztrálás árát akarta elkérni…
Sajnos a szomszéd településen (Diósd) él és rendel…
Hazafelé megint elpilledt a kocsiban, majd mikor hazaértünk, látható megkönnyebbüléssel rohant be a kapun: Itthon vagyok…
Valamire rájött és a lelkét védő páncélján hatalmas rést nyithatott, mert ettől kezdve magától jön-megy fel a házba, ki az udvarra, követ mindenkit a lépcsőn, felment a teraszra, onnan leste, hogy nyílik-e az ajtó, majd bejött.
Mintha az orvosi rendelőbe tett kirándulás meggyőzte volna arról, hogy „Ezek elvittek, és haza is hoztak, biztos nem akarnak megint tovább adni, mint akikkel eddig voltam, meg lehet bennük bízni”. Óriási változás, hogy nem csak enni jön fel a házba, azt is hosszas nógatásra, apróbb trükkökkel „kicselezve” a menekülési ösztönt. Kevesebbet gyalogol többet fekszik az udvaron, napozik, figyeli a mozgásunkat, de már nem menekül, ha a közelébe megyünk. Kezd megbízni bennünk, bár vannak „depis” órái is még…
Orvosi ajánlásra ismételten megfürdettük a gyógysamponjával. Már „habos” a bundája kifésülés után.
Lili és a szomszéd blökik…
Az udvaron dolgozgattunk a jó időben és folyamatosan figyelte, mit csinálunk. Kezd velem megbékélni, mert azt leste, ahogy a kijárt ösvényeit és kedvenc fekvőhelyeit (gyakorlatilag a kert 4 sarka, meg a kerítés mellett néhány napsütötte pont) sár ellen (fű ott nem marad, ahol egy csau heverészik vagy gyalogol rendszeresen) agroszövettel borítjuk be és addig nem tágított a közelemből, míg be nem fejeztem a munkát.
Attól még összerezzen, ha úgy nyúlok felé, hogy állok, de gond nélkül fel-le szaladt a lépcsőn, miközben ott ültem a második fokon, úgy, hogy csak szorosan hozzám dörgölőzve tudott elmenni mellettem.
Érdekes módon, a fürdőszobát is kedveli, vagy csak kíváncsi rá mi történik ott olyankor, amikor valaki bemegy és becsukja az ajtót, de bejött utánam, amikor zuhanyozni mentem a kerti meló után és végig aszisztálta az egészet, idegeskedés nélkül…
Fürdés közben jött egy telefon, hogy Zsibit látták nagyjából másfél kilométerre tőlünk. Elrohantak a fiatalok, majd hazatelefonáltak, hogy nem Zsibó, hanem egy nagyon fáradt, talán sérült szuka, de nem tudják megfogni.
Gyertek haza, megyek én is, viszünk vizet meg kaját, és többen talán meg tudjuk fogni. Elvisszük orvoshoz, chipet nézetünk, ha nem találjuk a gazdát átmenetileg haza hozzuk, valahogy megoldjuk, hogy a két lányzó ne zavarja egymást, aztán majd meglátjuk…
Vissza, megláttuk az utcán, próbáltam fotókat csinálni, hogy hirdethessük, ha elfogni nem sikerülne. Már egész jól bekerítettük, kb 2 percnyire voltunk attól, hogy meglesz, amikor feltűnt egy férfi és a fia, kismotorral meg bringával. A fiú szó szerint ráugrott a kutyusra, aki első ijedtében felékapott, majd heves farokcsóválásba kezdett, ahogy meglátta, ki az. Az övék a kutyus, 14 éves, és teljesen süket. Emiatt nem tudtuk szólongatással felhívni magunkra a figyelmet és ezért nem zavarta, hogy pár autós rádudált. Mivel látták. hogy fotóztam, megkérdezték, hogy bántott-e valakit a jószág, de megnyugtattam őket, hogy semmi gond, csak be akartuk fogni és a fotók „vésztartaléknak ” kellettek ha nem sikerülne, hogy tudjuk hirdetni.
Az utcafrontot rendezgették a kertjükben, amikor valahogy meglógott a leányzó, pár órával korábban. Nem ment messzire, de nem volt könnyű a nyomára akadniuk. Ismerjük az érzést sajnos, adtunk egy szórólapot Zsibiről és elbúcsúztunk…
A nagylány ivott egy kortyot a tálunkból, és láthatóan boldogan elindult a gazdáival hazafelé…
Március 20.
Egy hónapja él velünk „Liliana hercegnő”. Mivel nem tudható, hogy pontosan mikor is született, úgy határoztunk, hogy 2006 február 20.-át tartjuk születésnapjának. 2006 a becsült kora miatt, február 20 pedig azért, mert ezen a napon került hozzánk.
A hercegnő címet azért kapta Lilike, mert lassan, de biztosan kezdi felvenni a a csauk megszokott, kissé tartózkodó, kissé fensőbbséges, ám rendkívül figyelmes és éber viselkedését.
Napközben már többször feljön a házba, kevesebbet kőröz a ház körül (ezt általában akkor csinálja, ha valamitől megijedt, túl hirtelen közelített hozzá valaki, akitől még mindig tart), egyre többet heverészik, üldögél az udvaron. Már olyan pozíciókat keres, ahonnan félszemmel az ajtót is látja. Korábban azokat a sarkokat kereste, ahol valami mögé elbújhat és legalább két oldalról védett a megközelítés ellen.
Ma reggel majdnem beugrott a lányom mellé az ágyba, hogy felkeltse. Még mindig náluk alszik és még mindig nem érti, hogy ha minden nap korán kelnek és elmennek, miért van, hogy néha ez felborul és mindenki tovább „lustálkodik”. Ő időben megkapja a reggelijét, ki is mehet, ha akar, de hamar visszajön és megpróbál mindenkit felrázni, hogy mozgás legyen körülötte.
Ez a „hamar visszajön” még kissé szaggatott. Azt nem jelzi, hogy bejönne, mert nem tudja hogyan kell. Inkább leül az ajtóval szemben a teraszon és lesi, hátha kinyílik. Esetleg megnyalja, de az sajnos nem hatásos. Ha épp nincs fagy, résnyire nyitva hagyjuk az ajtót, és akkor bejön, majd sarkon fordul és kiszalad, ha valakit meglát. Ezt megismétli 5-6 alkalommal, majd amikor meggyőződött arról, hogy nem akarjuk csapdába ejteni, beljebb merészkedik és sztoikus nyugalommal tudomásul veszi, ha valaki becsukja mögötte az ajtót. Ha már úgyis bent kell maradni, elkezdi a „bátorságpróbákat”. Napról-napra egyre közelebb merészkedik a fiamhoz vagy hozzám. Még láthatóan tart tőlünk, de minden nap bátrabb lesz. A nőkkel bizalmasabb, merészebb, néha már „beszól”, a fejét felfelé mozdítva egyfajta „Na mi lesz már!” mozdulatot tesz, amikor nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy elvárja. Pl nem kap az épp feldolgozás alatt lévő, érdekes illatú kajából.
Igényli a masszírozást, simogatást. Tudja, ki mikor ér haza munkából és előtte kicsivel már kezdi felvenni az épp aktuális hazaérkezőhöz idomuló viselkedést. Vagy a kert végéből figyeli, hogy megjött-e már és próbálgatja, hogy kell-e még tartani tőle, vagy a kapu közelében várja, és megy a köszönő simiért, fülmasszírozásért. Ha a „megfelelő ember” jött haza és lepakolt, átöltözött, „odabújik” hozzá és jelzi, hogy jöhet a dögönyözés. Persze nem úgy, mint egy „normálisan” hízelgő fajta szokta, csak úgy csausan: simogass én meg eltűröm, hogy hozzámérsz…
Este 8 körül elkezd türelmetlenkedni. Itt az ideje a lefekvésnek. Mindenkit terelget a fürdőszoba felé, majd a hálókba. Érdekes, hogy eddig minden kutyánknak szokása volt ez. Itt az idő, mindenki menjen fürdeni és ágyba. Addig nem nyugszik, míg meg nem számolt minden ágyat. Ha mindegyik foglalt, akkor rend van végre és mehet ő is aludni… Kissé zavarba jön, ha nem a megszokott sorrendben tűnnek el a családtagok a fürdőben kis időre, illetve néha bekéretőzik ő is és végig asszisztálja a folyamatot, hol ennél, hol annál. Amikor mindenki végzett körbejár, ellenőriz, körbeszimatol, begyűjti a jóéjtsimiket. Ezt éjjel 2-3 alkalommal megismétli, bár tudomásul veszi, hogy ilyenkor simogatás, beszélgetés nincs, csak arra kíváncsi, hogy mindenki a helyén van-e. Ha igen, megnyugszik és visszamegy a helyére. Ha valaki felkel, akkor addig követi, míg az vissza nem bújik az ágyba, majd ő is lefekszik ismét.
Még mindig macskaként nyújtózik: első lábak előre kinyújtva, mellkas a földön, popó az égben, még talán a körmeit is nyújtogatja. Ha hasra akar feküdni, azt is így teszi: mellsőket kinyújtja előre, mellkasát szép lassan puhán leengedi, majd a hátsókat lassan maga alá húzza. Dörmi és Zsibi ezt hangos könyökkoppanással hajtották végre mindig, lendületből a földre zuttyanva. A hátsó lábait maga alá húzza, vagy oldalvást fekve összehúzza a két elsővel, összegombócolódik. Zsibi még mostanság is a hátsókat hátrafelé kinyújtva, „bontottcsirke” pózban hasal, ha jól érzi magát.
Már hallottuk, milyen, ha nemtetszésének hangot ad. Egyfajta fura horkanó hang. Átmenet a hangos sóhaj és a morgás között, de a hangszálait nem használja hozzá. Már velünk szemben is alkalmazza, amikor ráun a fésülésre, vagy szeretne valamit elérni és a csendes jelzéseit nem vesszük észre.
Amikor nem a „stresszoldó menetelését” végzi a ház körül, hanem csak úgy sétálgat az udvaron, már határozottan csaus a mozgása. Büszke, mindenre figyelő tartás. Szimatolgat, és nem szigorúan összeszorított szájjal járkál, mint az első napokban, hetekben. Egyre lazább, bizakodóbb, bizalmasabb és ez így van jól.
Igyekszünk mindenre elegendő időt hagyni neki, mert jól láthatóan még törékeny a bizalom. Elég egy rossz, hirtelen mozdulat, amitől megijed és órákra visszaesik. Igaz ezekből a „depis” szakaszokból egyre rövidebb idő alatt „visszajön”, de igyekszünk nem elhirtelenkedni a dolgokat, hogy semmi se zavarja a felhőtlen együttélést.
Képek most nincsenek és azt hiszem, innen már csak havonta jelentkezünk, vagy ha valami komolyabb esemény volt, de ehhez már új bejegyzést nyitok, amikor eljön az ideje…
Utóirat: este egy alapos fej, fül, tarkómasszírozást kapott tőlem, ami nagyon tetszett neki. Utána alaposan kitörölgettem azt a két mély ráncot, ami az orra két oldalán, a belső szemzugokból indulva megy végig a pofijukon, mert a szimatolás közben felvert por és a növények közötti turkáláskor beakadt magok, levéldarabok beleülnek. Egy darabig hálásan bújt a kezemhez, majd amikor megelégelte, óvatosan, lágyan, de határozottan eltolta a kezemet az első lábával, és amikor „ellenpróbaként” két perc múlva folytattam a „tisztogatást”, megismételte. Az, hogy ezt velem szemben alkalmazta, óriási fejlődés, már megbízik bennem annyira, hogy meri jelezni, ha valami nem esik jól…
Nagyon örülök, hogy ilyen jó helyre kerülhetett egy mentett kutyánk.
Mostmár csak Gibsonnak kell előkerülnie, reméljük hamarosan hazatalál.
Köszönöm, hogy nem vásároltatok kedvencet, hanem örökbefogadtatok tőlünk,
hiszen tele az állatotthonunk szebbnél szebb kutyával.
Nagyon erdekes, koszonom