Első emlékem a csauról egy csau színű “ördögbőr” (egyfajta velur utánzat) mellény, úgy 6 éves koromban. Arra, hogy a csau szín és a chow-chow között van összefüggés, csak jó 30 évvel később jöttem rá.
Magával a fajtával ’77-ben vagy ’78-ban egy nemzetközi kiállítás látogatójaként találkoztam először. A későbbi (és azóta is) nejemmel megcsodáltuk azokat a gyönyörű, nyugodtan heverésző, nézelődő, a látogatók dicséreteit fenséges nemtörődömséggel fogadó “macikutyákat”, akikről fogalmunk sem volt, milyen fajtájúak.
Eltelt több mint egy évtized, mikor ’91-ben a nagyobbik leányom azzal állt elő, hogy szeretne egy kutyus névnapjára. Lakótelepiek lévén, azonnal beindult az ellenérv gyártás részünkről. Mindent felsoroltunk a 3 gyerkőcnek, hogy miért nem lenne jó, de ők mindent megtorpedóztak és megígértek.
Elkezdtem kutatni a könyvtárban fajtaleírások után, hogy melyik lenne nekünk megfelelő. Hozzá kell tennem, sokáig féltem a kutyáktól, pedig mindig volt a családban több is, de nekem nem volt hozzájuk túl nagy bizalmam. Ezt talán egy (a szüleim elbeszélése szerint) nagyjából 2 évesen tapasztalt nagy ijedelem (amiről érdekes módon van pár villanásnyi emlékem) okozta, mikoris a család kissé szökős németjuhász szerű Buksija az udvarra kirakott járókámban landolt a kerítés tetejéről, visszatérve egy kiruccanásból…
Ferge Blue de Berlamoint 1990
A fajta kiválasztás szempontjai a lakótelepi lakásból eredően: nem túl nagy méretű, nem túl nagy mozgásigényű és főleg csendes, keveset ugató fajta kell, hogy a szomszédokat ne zavarja.
A kutatás közben aztán megláttam egy kék kismacit az egyik “A kutya” címoldalán és azonnal elvesztem, megtértem…
Azonnal kivettem minden leírást a könyvtárból a fajtáról, meg az újságot és vittem haza, megmutatni a családnak. Ők is beleszerettek.
Megkerestük a képen szereplő kutyus gazdáját, Gajdos Józsefné, Ica nénit. Beszélgettünk, mondta, hogy hamarosan lesz egy alom, amiből lehet választani, ha komolyan gondoljuk.
Komolyan gondoltuk, és elmentünk az épp akkoriban tartott fajtakiállításra teljes létszámban. Ott a “szerelem” a fajta iránt tovább mélyült. Rengeteg, nyugodtan heverésző csau, csak egy kis izgága, gyönyörű, önmagára rendkívül büszke kék kölyök mászkál és gyűjti az elismerő szavakat, majdnem teljes csend. Egyszer csak beront egy foxi a kapun, éktelen ugatérozással. A sok nagybundás, mint egy angol klubban a szivarozgató urak, ránéztek, igazából még csak egy morgás sem hallatszott, szó szerint “kinézték” maguk közül a csendháborítót.
Az alom közben cseperedett, elmehettünk megnézni őket és választani közülük. Ugyan telefonon megegyeztünk, hogy az egyszem fekete fiút szeretnénk, de annyiban maradtunk, hogy a személyes látogatásnál fixáljuk a dolgot. Nagy szerencsénkre a fiúcskának – Gerry – megtetszettünk, mert egyből odajött a rácshoz cipőfűzőt rágcsálni, barátkozni. Ettől kezdve minden hétvégén kutyuslátogatáson voltunk családilag.
Kicsi Gerry
A gyermekeim fogták ölben a kis csaukat oltás közben, tanulgatták, hogyan kell simogatni, megnézni a fogát, majd egyszer csak végre haza is vihettük első csaunkat, egy halom jótanáccsal, leírt “használati utasítással” együtt.
Sokat tanultunk tőle. Kicsit hisztis, kicsit fensőbbséges, csau módján egygazdás jószág lett belőle. Sajnos(?) ez a gazda én lettem, aki a legkevesebb időt tudtam vele tölteni, így amikor néha el kellett utaznom pár napra, a család némileg “terror” alá került Gerry Úr részéről, de amikor hazatértem, minden visszakerült a rendes kerékvágásba. Sokat autóztunk vele, nagyon szeretett utazni. Ő volt az Első Kutyánk. Imádta a sajtot, minden este jelentkezett egy kocka macisajtért, egész addig, míg 10 évesen valami gyomor- vagy bélvérzés miatt (amit talán a séta közben felnyalintott valamitől kapott, soha nem tudtuk meg) komoly kezelésten kellett átesnie. Több napnyi infúzió, orvostól-orvosig hordás…
Meggyógyult. A biztonság kedvéért egy gyomortükrözésen is átesett, de nem találtuk nyomát a bajnak. Ekkor tudtam meg, hogy kedvenceik belülről is lilák. A nyelőcső 2/3-a környékén jelennek meg az első rózsaszín foltok, majd a vége és a gyomor már teljesen rózsaszín…
Egy darabig kefíres diétán tartottuk.A sajtról leszokott, nem jött többé pacsizni, hogy „gazdi, gyere, itt az ideje…”, ez után már a fésülésnek sem örült annyira, kicsit mogorva, érzékeny, ízületi problémákkal bajlódó öregúrrá vált, de így még jobban szerettük.
Ez után még öt, összességében 15 évet töltött velünk, az utolsó kettőt már egy kertes házban, ahol az első 10 percben tudatta a szomszéd blökikkel (volt 6), hogy nem barátkozik, de hajlandó elviselni őket, ha békén hagyják. Ebből csak az utolsó napján engedett, amikor kora reggel odament a kerítéshez és addig ugatott a két szomszéd kutyunak, míg elő nem jöttek (addig tudomást sem vett róluk, pedig jó másfél éve ott voltak már). Valamit “elmondott” nekik (talán elbúcsúzott), majd visszament a helyére és lefeküdt. Este megvárta míg mindenki hazaér, jóízűen megvacsizott, majd pár perc múlva szívet tépően sikoltozni kezdett, látszott rajta, hogy valami nagyon fáj és az is, hogy nincs tovább…
Gyorsan kapott egy fájdalomcsillapítót, amitől negyedórán belül el is aludt, így azt, hogy az állatorvos kijött hozzá az injekciókkal, már észre sem vette. Többé nem ébredt föl…
Gerry utolsó évében
Gyakran elgondolkodom, hogy lehet, már pár hónappal hamarabb el kellett volna engedni, de minden nap volt olyan pár perce, amiből tudtuk: még maradni akar, hiába beteg, hiába kell ölben felhozni a lépcsőn. Maga alá végezte a nagydolgát álmában, és nem vette észre. Emiatt reggel nagyon szégyellte magát, pedig nem is szóltunk neki miatta. Tudtuk, hogy rosszul esik neki még így is.
Családtag volt…
Hónapokig kerülgettük a témát, hogy mi legyen. Szép lassan elpakoltuk a holmiját, tányérokat, hámot, műcsontot…
Aztán nem bírtuk tovább és – csau nélkül nem tudunk élni -, keresni kezdtük az utódot.
Manapság annyival könnyebb, hogy itt a net, rengeteg almot végig lehet nézni,válogatni.
Megtetszett a Le-Szi-Ni kennel egyik kis kölyköcskéje. Telefon: megvan még? Meg. Mennénk megnézni…
Mentünk.
Mr Gibson "junior"
A kuckóból kirombolt egy kismackó, nyomában egy másik. Aztán a mama, majd a harmadik kicsi. Ő az, akit kiválasztottunk a képen. Nem mert odajönni hozzánk, bújt volna vissza.
Bezzeg a másik fiú: rohangál az udvarban, minden kutyát üdvözöl, terelgeti a húgát, odarohan hozzánk, játszani hív, barátkozik. A kislány a nyomában kelleti magát. A mi választottunk meg csak bújik el előlünk.
Nem lesz ez így jó. Nagy a dilemma: melyik legyen. Kislányt nem akartunk, a két fiúcska közül kell választani. Kézbe veszem őket, megnézem hogy tűrik. Tanakodunk, melyik legyen, kérünk egy hét gondolkodási időt. Aztán eldőlt: amelyik odajött barátkozni. Agilis, bátor, játékos és láthatóan vonzódik hozzánk. Ez Mr. Gibzon.
Egy hét múlva hazahoztuk. Azóta Zsibi, vagy Zsömi lett…
Ő a nagyobbik leányomat és a fiamat választotta gazdáinak, de mindenkivel elvan jól, nem annyira egygazdás mint Gerry volt.
Kedvenc helye volt a fürdőszoba
Kicsit vadócabb, imád nekem segíteni a famunkákban (korlátépítés, padlólerakás, lambériázás, mindig ott sertepertél, belepi a fűrészpor, elhordja a léceket, lesi hogyan működik a körfűrész…), “bandázik” a szomszéd kutyákkal a kerítés túloldaláról, megtanulja, hogyan nyílik az ajtó. Sajnos a szomszédoktól eltanulta az ugatás művészetét, és alkalmazza is jó sokat. Legalábbis egy csauhoz képest sokat. Ha mérges, gödröt kapar az udvaron, a virágágyásban…
December 13-án valahogy meglépett. Nem tudjuk hogyan, valószínű ki-bepakolás közben pár percre mellé lett zárva a kapu és ezt kihasználta. Azóta is keressük. Pár napig volt róla hírünk, hogy itt-ott látták, azóta semmi nyoma…
Mr Gibson
Nem tesszük el a tányérját, mert hazavárjuk. Néha azon kapom magam (ahogy mindenki a családban), hogy ellenőrzöm van-e vize, elfogyott-e a kaja a tálból, megvan-e az álltörlő rongya (mindig nagy pacsát csap amikor iszik)…
Mr Gibson őriz
Biztosan lesz még folytatás és nem adjuk fel…
Csau nélkül üres az udvar, a ház…
Szeretettel üdvözlünk!
Hihetetlenül szépen írsz a fajtáról-, a hozzájuk való őszinte kötődésedről. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy a csauk mennyire megválogatják kivel álljanak szóba!:)
Naggyon sok rokon vonást is fedeztem fel: szinte bekezdésenként tudnék párhuzamot állítani és ez mélyen megérintett. A tartalmas dolgok mindig erőt adnak a hétköznapokhoz – köszönet érte!
Kedves SaGa59!Nagy öröm olvasni írásotokat,már nagyon vártam egy új történetet,hiszen mindegyikőnk „meghódítása”a csauk részéről nagyon megható!Olyan életre szóló élmény a csauk barátsága,amit csak kiváltságosok élvezhetnek!Milyen jó ezt a titokzatos dolgot megosztani egymás közt!Rezzenésekről írsz,amit mindnyájan átérzünk és jó, vagy szomorú.Őszintén kívánom,hogy elkóborolt szőrös „gyereketek”hazataláljon,visszakerüljön!