Lili napló…

Események egy sokat tapasztalt, menhelyről örökbefogadott, felnőtt csau leány és új családja életéből. Az első hónapról már olvashattak a … folytatjuk… Lili első napjai… bejegyzésben és az ezt követő hozzászólásokban.

Ez egyfajta napló, ahol az említésre méltó eseményeket rögzítem és ha összejön annyi, amiből már érdemes egy bejegyzést közzétenni, akkor olvashatóvá teszem. Havonta, kéthavonta, ahogy jön. Gyanítom, az idő múlásával egyre ritkábban lesz olyan esemény, ami újdonságként hat, hisz folyamatosan összecsiszolódunk, egyre ismerősebbek lesznek a szokásai, allűrjei, amelyek kialakulásában nekünk is részünk lesz.

A napló egyes eseményei között több nap is eltelt, nem fűzök hozzájuk dátumokat, mert az események maguk és azok sorrendje a lényeg…

Úgy tűnik, a férfiaktól tart jobban. A fiammal még mindig nem békélt meg (velem is épp csak), amikor barátkozni akar és szimatol, egy furcsa mozdulattal „odakoppint” az orrával egyet a felé nyúló kézre. Nem tudjuk, hogy harapni, „lefejelni” akar-e, vagy csak a szimatolás egy furcsa befejezése-e a gesztus. Gyanítom a korábbi tulajdonosa(i)nál inkább a férfiaktól kaphatott keményebb bánásmódot. Egyre határozottabban jelzi az ellenérzését ha valaki nem tetszik neki, már morgott is egyet, de ezzel párhuzamosan napról-napra gyűjti a bátorságot és egyre közelebb merészkedik, egyre többször jelzi, hogy megismeri a családtagokat és örül nekik. Egy hirtelen mozdulattól, váratlan találkozástól még mindig megijed, de egyre hamarabb megnyugszik.

Este. Beszélgetünk, tv-zünk a nappaliban. Várjuk a kisebbik lányomat, hogy hazaérjen a főiskoláról. Lili közben ott sertepertél, hol egy simiért, hol csak úgy téblábol. Hirtelen lekapott az ülőpadról egy párnát, letette közénk, és mellé ült. Eltartott egy darabig, míg rájöttünk mit akar: az esti, megszokott fésülgetését várja. Ilyenkor valaki (valamelyik leány, de gyakrabban a kisebbik, aki most épp nincs itthon) leül egy ilyen kispárnára, Lili melléfekszik és átadja magát a fésülgetés örömeinek. Közben jóízűeket szuszózik, hortyog, mikor hogy, közben meg emelgeti a lábait, helyezkedik, jelzi, hogy merre szeretné magát fésültetni. Ha olyan helyen tart a fésű, ahol különösen jól esik, vagy a hátsó lábával „motorozik” (nagyon gyors, apró kaparó, dobogó mozdulatokat tesz vele, mint amikor a motorosok berúgják a gépet), vagy az elsőt kinyújtva végig simítja a saját fülét-arcát, ahogy azt a pandák is teszik néha. Ha ilyenkor abbamarad a fésű vagy az épp simogató kéz mozgása, rosszallóan felnéz: Mi lesz már, ne hagyd abba, nem látod, hogy ez milyen jól esik?!…

Másik este: a dohányosok lent füstölnek az udvaron, de Lili azt szeretné, ha fönt lennének már, hisz sötétedik. Egy darabig nézegeti őket a lépcső tetejéről, de ezek nem akarnak feljönni… Leszalad a hátsó lépcsőn, megkerüli a házat, majd az első lépcső felé lökdösi, taszigálja őket: irány föl, lassan jön az esti program, aki nem itt lakik menjen haza (gyakorlatilag „kinézi” a házból a vendéget), aki meg igen, az kezdjen vele foglalkozni, dögönyözés, fésülés, kis játék, majd mindenkinek fürdés, alvás… „Ehh… sose lesz itt rend, ha én nem intézkedem…”

Úgy tűnik, kedveli a kefírt.

Egész nap a kertben járkált, figyelte, ahogy alakul a virágágyás, aminek a közepére egy ösvényt taposott az első hetek monoton körbemenetelésével. Úgy gondoltuk, hogy ezt az utat meghagyjuk neki, és ágyásszegéllyel az ösvény két oldalát megerősítettük, talán nem gyalogol bele a maradék ágyásba. Ez nem tetszik neki, és ezt érezteti is. Mint minden változást ezt is meg kell szoknia. Akár ezért, akár másért, egész nap nem volt hajlandó feljönni. Heverészett, aludt, néha sétálgatott, eközben legelészett. Eddig minden csaunknak volt egy kedvenc fűfajtája, amit rendszeresen legeltek, míg friss, zsenge levelek nőttek. A nyári, megvastagodott leveleket már kihagyták. Lilike is legelget… Délután végre feljött a lányokkal, de nem akar enni. A gyomra meg jól hallhatóan bugyborog. Lehet, hogy túlette magát tegnap? Nem erőltetjük, a leveshús eláll holnapig a hűtőben. Eszünkbe jutott, hogy anno Dörminek a gyomor/bél problémája után hetekig kefírt adtunk kiegészítőnek. Próbáljuk meg. Ahogy a kefíres doboz kinyílik, Lili orra heves szimatolásba kezd, keresi az illat forrását. Óvatosságból csak egy fél dobozzal kap. Gyakorlatilag „fejenáll” a tálban és addig talán levegőt sem vesz, míg az utolsó cseppig ki nem nyalja a tálból az egészet. Egy perc múlva jön és kéri a vacsorát. Nehogy gond legyen, kap egy kevés száraztápot. Kicsit később az egyik leány valami krémtúrót majszol, Lilike meg majd beesik a konyhába, ahogy keresi az illatot. Pedig nem onnan jön, hanem a nappaliból, de már tudja, hogy a kaják forrása a konyha vagy a hűtőszekrény. Krémtúrót nem kap, amit némi duzzogással vesz tudomásul. Ezek szerint úgy általában a tejtermékek bejönnek neki.

Reggel a másik féldoboz kefírrel indítok. Az esti „fejenállással” tarkított mohó lafatyolás megismétlődik, majd a normál adag reggeli elfogyasztása után még kér enni. Határozottan mutatja a tápos dobozt és a tálat. Már ismeri az összefüggést a kettő között és ami fontosabb, jelzi, hogy mit szeretne.

Rájött, hogy az ajtó nem attól nyílik ki, hogy böködi az orrával, vagy nyalogatja. A kilincs lehet a dolog „kulcsa”. Odaáll az ajtó elé  és határozottan nézi a kilincset. Azt még nem tudja, hogy ha kaparna vagy vakkantana, hamarabb észrevennénk, hogy ki akar menni, vagy be akar jönni.

Látszólag nőtt vagy 4-5 centit ahhoz képest, ahogy idekerült. Már nem azzal a „kicsire összehúzom magam, hátha nem vesznek észre” tartással járkál, hanem határozottan kihúzza magát. Még akkor is, amikor láthatóan igyekszik elmenekülni az épp felé nyúló kéz elől. A fejét ilyenkor oldalra húzza el. Korábban egészen lesunyta, majdnem a földig. A bundájával együtt az önbizalma is nő szépen.

Délután, mikor hazaérek, Lilike előballag a kedvenc szemlélődő/alvó helyéről, a kert legtávolabbi sarkából, egy méretes barátcserje mögül, hogy megnézze ki is jött meg. Láthatóan örül nekem, köszön, de még mindig kívül marad a karnyújtásnyi távon… Valami nem stimmel. Túl aprók a szemei, kicsit, mintha aszimetrikus lenne az arcformája. Lehet, hogy heverészés közben elfeküdte a bundáját? A mozgása normális, viselkedése is, „köszönés” után visszaballag a kert túlvégébe. Időnként ránézek, de semmi furcsa, csak a szemei vannak beszűkülve kissé. Szép sorban jön haza mindenki, kinek-kinek a maga módján köszön, van akinek heves farokrázással és vigyorgással örül, másnak meg épp csak, ahogy szokott. Mindenkinek feltűnik, hogy valami nincs rendben a buksijával. Aztán közösen kiderítjük, hogy a „nózidoboza”  a szemei alatt kissé duzzadt. Alaposabb vizsgálat után úgy tűnik, hogy vagy egy növénnyel (van pár tüskés bokor, amelyeket Lili érkezése után átültetettünk, mert az általa kijárt ösvényhez túl közel voltak, de úgy tűnik, ezzel csak felhívtuk rá a figyelmét, mert azóta is oda járogat hozzájuk szimatolgatni) szúrta meg magát, vagy az egyre számosabban ődöngő darazsak közül találkozott eggyel. Fájdalmat nem mutatott, pedig igen alaposan megtapogattam, masszíroztam, hátha találok tüske maradékot, vagy csípés helyet, de semmi, sőt jól láthatóan csökkent a duzzanat, már csak a jobb oldalon látszik. Megvizsgáltuk a száját is, hátha onnan indult a dolog, de semmi gond. Apró fogai vannak és igen feszes szájszéle, amivel képes összecsippenteni a benne kotorászó ujjakat. Óvatosan, de határozottan jelzi, hogy már elég volt. Vacsora, a már elvárt és nagyon átélt Lili dögönyözés, majd mindenkit beterel a helyére, összeszámolja, hogy megvan-e a csapat, és megy aludni.

Reggel, jóízűen elmajszolta a reggelijét. Egy aprócska „bubi” van még, de már csak épphogy észrevehető. valószínű rovarcsípés lehetett. Remélhetőleg nem fogja Zsibit követni a darázsvadászatban, ő ugyanis ha valami repkedő zümmencs a közelébe kerül, igyekszik lecsapni a tappancsával. Nem hajkurássza őket, de ha „kézközelbe” kerülnek, rájuk üt. Őt még nem tudták megszúrni, de Lili bundája közel sincs olyan vastag és tömött így kevésbé védi… A szomszéd másnap megerősítette a feltevést: valóban darázs vagy méh csípés volt, ő látta, amikor történt.
A tüsis bokrok a biztonság kedvéért a kerítésen kívülre költöztek.

Ébredezik a területvédő ösztöne. Késő este, már mindenki alszik. Lili – szokás szerint – a lányoknál, de most a szoba másik végében, az ajtó közelében. A fiam valamiért felkelt, elment az ajtó előtt. Lili vele sincs még teljesen megbékülve és felriadva a mozgásra előbb csak morgott, majd ugatott (csausan, kissé rekedt, alig hallható pár vakkantás), majd berohant a lányok ágya mellé és egy „vigyázz magadra” pozíciót felvéve leült, védeni őket és a szobát. Aztán rájött, hogy ki az és megnyugodott, talán kicsit szégyellte is magát.

Vasárnap délután játszott kicsit. Mióta velünk van, ez az első alkalom. Megkergette a lányokat, futkározott velük. Ennél is fontosabb, hogy ő kezdeményezte a játékot, nem csak eltűrte, hogy valaki foglalkozik vele, hanem kinyilvánította, hogy szeretné, ha játszanának vele…

A kismacskából kibújt a csau. „Anyu” később jött haza, mint szokott (ilyen a munka). Ez igazán felháborító, meg kell rendszabályozni, hisz szegény kutya órák óta nem érti, mi történik. Bevágta a durcit. Már a köszönést is visszafogottra vette, vacsora után meg azonnal kikéretzkedett, nem ment oda a szokásos foglalkozásért, simiért senkihez. Az esti „kikísérem a vendéget, majd spuri vissza” is kimaradt, úgy kellett felhozni, mert magától nem akart feljönni. Csak akkor nyugodott meg, amikor végre mindenkit a helyén talált, de azért még másnap este is „csapdába kellett ejteni” hogy fel tudjuk hozni.

Hajnali háromnegyed öt. Indul a mindennapos reggeli rituálé. A lányok kezdik, ők indulnak legkorábban. Lili figyeli ahogy hol-ez, hol az tűnik el a különböző kisebb-nagyobb vizes helyiségek ajtaja mögött, majd bejön hozzánk, előbb csak a zajosabbra hangolt járkálással, majd hangos sóhajtozással, de ha nem reagálok, akkor egy-két horkantással, végül böködéssel jelzi, hogy ideje felszolgálnom a reggelijét. A dolog nem túl bonyolult, szűk két marék táp a tálkájába, ha kell, a vizestál feltöltése. Érdekes, hogy megvárja a szobánkban egész közel, míg indulok kifelé, de amint megkapta a kaját, azonnal vége a „barátságnak”, nem enged közelebb magához mint egy szűk méter. Amíg felrakom a kávét, többször benéz hozzám a konyhába, hangos ropogtatás-csámcsogás közepette, de amint mozdulok, már kint is van. Majd célzatos mászkálással jelzi, hogy itt az ideje, hogy kiengedjem az udvarra. Ahogy szép sorban indulunk el, mindenkitől a maga módján elbúcsúzik. Akivel bizalmasabb, ahhoz odamegy egy búcsúsimiért, akivel nem annyira, azt is kikíséri, de csak tisztes távolból figyeli, míg el nem tűnik az utca végén. Délután 3 körül jelzi, hogy úgy egy órán belül elkezdünk szép lassan hazaszállingózni. Már tudja, mikor ki érkezik és ha valaki „csúszik” azt a fentebb már leírt módon „bünteti”… Csau-csau a javából…

Április 13. Négy hónapja, hogy Zsibit utoljára láttuk. Az idő pont olyan, mint a kedvünk. Süvít a szél, időnként esik az eső. Lili egy darabig tűri a kedvenc sarkában az udvaron, majd rájön, hogy ez annyira nem jó, és feljön a teraszra, fedél alá és ott alszik tovább. Végre! Eddig hiába kértük, próbáltuk valahogy rávenni, hogy inkább itt heverésszen, nem jött. Egyre inkább úgy érzem, napközben úgy helyezkedik, hogy minél távolabb legyen mindenkitől. Amikor valaki hazaérkezik, előjön, köszön, de csak távolról és vissza is megy a helyére. Késő délután, mikor Választott Gazdája hazajön, minden megváltozik. Vele feljön, játszik, szaladgál. Mi többiek csak úgy elvagyunk körülötte, ha lehet betartja a távolságot. A kaját elfogadja (sőt már néha kéri), ha sikerül megfogni (ha valaki rá tudja tenni a kezét a hátára, akkor megáll és megadóan tűr bármit, ami jön), akkor a fésülést, simogatást is elviseli, sőt élvezi, de nem jön oda, hogy kérje: simizzetek. Igazából akkor „él”, amikor mindenki, de főképp a nagyobbik lányom itthon van.

(Amikor a havas kép készült, a terasz korlátja még nem az az apácarács volt, ami a következő képen is látható, így egy komolyabb oldalszéllel jött hó percek alatt be tudta teríteni az ott pihengető Zsibit. Neki ez a kedvenc pihenőhelye. Innen látja a szomszéd kutyákat, közel van az ajtóhoz és nem esik be az eső.)

Vasárnap. A hét vége mindig kicsit zavaros. Nem indul a nap a megszokott időben. Fél hat körül már morcos és jön szólni, hogy ideje a reggeliosztásnak. Aztán kimegy az udvarra. Az ajtót résnyire nyitva hagyom, hogy be tudjon jönni ha akar. Zsibi ilyenkor mindig kilökte az ajtót teljesen, Lili beóvakodik rajta, épp csak annyira nyitja ki, hogy egy ugrással kívül kerülhessen, ha kell. Egyre türelmetlenebb: senki sem mozog, vagy ha igen, akkor sem a megszokott rendben. Aztán rájön: ma itthon marad mindenki és ez jó. Lesz sok foglalkozás, simogatás, fésülgetés. Szombat-vasárnap mindig valamivel közelebb enged minket magához, kevésbé „menekül vissza önmagába”. Sajnos hétfőnként egy kicsit mindig visszaesik, de sosem annyira, mint előtte volt.

Délután „anyu”, meg a „mami” elmentek valahová, Lili a teraszon a „keresztanyuval”. Napozik, lustizik. Gondoltam, készítek pár fotót, amin látszik, hogy szépen bundásodik, gyakorlatilag minden kopasz foltja eltűnt. Cserébe gőzerővel vedli le a régi bundáját, így csautól szokatlan módon mindenütt találunk belőle. Lili a terasz egyik sarkában, a maga fura módján „alszik”. Ahogy észreveszi, hogy közelítek, felpattan és átmegy a túlsó sarokba. Ott leheveredik és figyel. Amíg maradok a korábbi helyemen, nyugton van, bár a fényképezőgéptől elfordul. Ha közelebb mennék, felpattan s megint a legtávolabbi sarokba megy. Amennyire lehet, távol marad tőlem. Ez mindaddig így marad, míg „anyu” haza nem jön. Úgy tűnik vele biztonságban érzi magát és nekem is többet megenged, ha a közelében van, de amint elmegy, Lili bizonytalanná válik és mindenkitől távolabbra akar kerülni.

Megjött a meleg idő, leánykánk úgy gondolta, leveti a bundáját. Cippzár hiányában a fogával kezdte kibontani magát. Először csak egy körömnyi folton tépte meg a bal combját (valószínűleg megint megszúratta magát valamivel és itt már elérte a viszkető pontot, de az sem kizárt, hogy a kb 3 hete használt táp magas hústartalma váltott ki nála valami allergiát, így most egy darabig visszaváltunk a korábbi, érzékeny kutyáknak összeállítottra), de ezt egy nap alatt jó féltenyérnyire növelte, hiába kentük be Bepantennel és figyeltük, hogy ne tudja rágni. Emiatt egy használt hosszú ujjú pólóból fabrikált félnadrágot kapott. Három is van belőle, ezt cserélgetjük rajta a sebkezeléssel egy időben. Vettünk neki „gallért” is az állatpatikában, de amíg lehet, inkább nem adnánk rá, így is elég bizalmatlan még, attól meg minden kutya ideges lesz vagy két napig. A seb nem mély, igazából a korábbi szőrhiányos részeken látványosan megfeketedett, „pigmentálódott” felületet sikerült leszednie magáról. Két hyperolos lemosás és egy betadinos kezelés után már nem „nedvedzik”, inkább varasodik, kissé érzékeny. A képen jól látható, hogy a korábbi szőrhiányos (bár már bundásodó) állapothoz képest milyen sokat javult. Gyakorlatilag nincs már olyan része (a frissen tépett darabot kivéve), ahol ne lenne szőr. Azt még nem tudjuk, hogy a bőre visszanyeri-e a normális színét és ha igen mikorra. Ha minden igaz, ma megérkezik a Kék kenőcs (Kék Lukács néven is kapható az állatpatikákban), amit az állatorvos javasolt frissen tépett seb kezelésére, reméljük tényleg olyan hatásos, mint mondják.
Tényleg olyan. Nem olcsó, de kiváló anyag. Lili meglehetős méretű sebet rágott magára. Vastagon rászáradt var borította. Bekentük. A leírások szerint a varra, esetleg a sebbe ragadt gézre is rá lehet kenni, így is kifejti a hatását. És tényleg. A kenés után úgy 25-30 perccel a rászáradt réteg itt-ott elvált és szabaddá vált a gyógyulófélben lévő, a var réteg alatt kissé nedvedző felület. Gyanítom Lilke is besegített kicsit, mert a bekenés után nem adtuk rá „nadrágot” és nem tudtuk mindvégig szemmel tartani, de úgy egy órával később gyakorlatilag teljesen tiszta, némileg nedves felületet találtunk a csúnyán kinéző seb helyén. Ismételten bekentük, majd megkapta a nadrágot. Naponta egyszer kell bekenni. Nem szívódik fel, így érdemes valamivel takarni, hogy ne ragadjon bele semmi és ne is kenjen össze mindent maga körül. A második kenést (közvetlenül a megtisztult, kissé nedves felületre) kicsit kelletlenül viselte, láthatóan érzékeny volt a bőre, de nem próbálta lenyalni magát. Gyanítom nem túl jó az íze. A későbbi kenegetéseket teljes nyugalommal tűrte és 3 nap után egyenletesen gyógyuló, tiszta, száraz mindenütt. Var, megkeményedett, repedezett terület nincs rajta sehol, sem viszketést, sem fájdalmat nem jelez. Mindenkinek javasolnám a készletben tartását. Nem csak állatoknak jó, eredetileg emberek számára találták ki és létezik ilyen változata is.

Kora este „meglátogatta” az utca túloldalán lakó beagle, akinek az ugatását már Zsibi is nehezen tűrte és néha átvakkantott neki, hogy nyugi, ne zajongj már annyit. Lilivel összeszimatoltak a kapu két oldaláról és mindaddig teljes volt a „barátság”, míg a lányom nem mondott valamit a beagle-nek. Lili ezen teljesen bemorcult. Az Ő Gazdája nehogy már más kutyával szóba álljon! Durcás fejjel jött-ment egy darabig, alig tudta megnyugtatni, hogy ettől még Ő az, aki ide tartozik, nem a másik.

Kicsit később, a lányok válogatták a szekrényben, hogy a melegebb időben mit is szedjenek elő, mit lehet elrakni a holmikból őszre-télre. Közben próbaképp egy horgolt trikót ráadtak Lilire. Először még érdeklődve viselte a dolgot, aztán egy tipikusan nőies „Nehogymár ebben menjek ki az utcára?!” arccal bevonult a sarokba és addig ki sem jött, míg le nem vették róla a cuccot.

Megmértük, mert láthatóan „vastagabb” lett, már nem állnak ki a csontjai, izmosodik. Érdekes módon, nem lett nehezebb, mint februárban volt, pedig tényleg határozottan több rajta a hús és a bunda…

Szombat délután, míg jó az idő, ismét megfürdetjük. A két korábbi fürdetésnél a fiam volt a tényleges végrehajtó, mi csak asszisztáltunk hozzá. Vagy emiatt, vagy valami általunk ismeretlen okból, de tőle még mindig fél, néha megmorogja, néha (éjjel felriadva) megugatja. Pedig igyekszik barátkozni is, esténként a kezéből majszol el egy darab kekszet, de ezzel ki is merül a barátság. A nagyobbik lányom az „Anyu”, de most valamiért ő sem tudja felhozni. Talán érti, mit is akarunk tőle. Megfogja az udvaron (elég csak a hátára vagy az oldalára tenni a kezünket már megáll, csak ehhez előbb a közelébe kell kerülni, ami nekem sem megy még odakinn), Lili áll, leballagok, ölbe kapom, meglepődik majd hozzám bújik.
Irány a kád. Most csak pár hetes port kell kimosni a bundából, meg az elfeketült bőr megújulását szeretnénk elősegíteni a felső réteg beáztatásával és samponozásával, de a víz igencsak maszatos már samponozás előtt is. Most csak egy samponadagot kap és 3 öblítést. Aljaszőre szinte egyáltalán nincs, így viszonylag egyszerű a dolog. Láthatóan élvezi, belefekszik a kezembe, ha olyan helyen masszírozom, ahol jólesik neki. A második öblítés vége felé hangos fújtatással (mint a macskák) jelzi, hogy jó lenne már befejezni. Ennyiben ki is merül az ellenkezése. Még egy öblítés, alapos törölgetés és mehet szabadon.
Örömében fel-le szaladgál az udvaron, mindenkihez (még hozzám is) odafut, heves farokcsóválással jelzi, hogy nagyon örül mindennek.
Két óra múlva jól megázik az épp csak megszáradt bundája, mert elered az eső. A frissen mosott fedőszőr kiválóan lepergeti a vizet, gyakorlatilag a bőréig el sem jut a víz és fedett helyen úgy 15 perc alatt meg is szárad teljesen.

Vasárnap séta. Most egy újabb irányt tanulunk. Akár csak korábban, mérsékelt kíváncsisággal figyeli a kerítések túloldalán zajongó kutyákat, majd a séta végén megkönnyebbülten beront a kapun és fülég érő szájjal köszönt mindenkit az udvaron, játszik szaladgál, örül… Végre itthon! Mégse akarnak elvinni innen, hisz visszahoztak!

Este a szokásos tevékenység: mióta Zsibi elveszett minden nap átnézek 30-40 olyan weboldalt, ahol elveszett kutyákkal foglalkozó fórumok, hirdetések olvashatók. Egyszer csak elakad a lélegzetem. Szó szerint a szívroham kerülget. Ezt a képet látom az eladó kutyák között. Pár másodpercig mereven ülök, közben kattog az agyam. A család csak annyit érzékel, hogy fennhangon elküldök valakit a #@&*-ba. Ugyanis ráébredtem, hogy ezt a fotót nem készíthette a hirdető a kutyáról, hisz ez az, amit a kertünkben készült nagyobb képből kivágtam és mindenüvé ezt tettem föl, hogy keressük. Elolvastam a hirdetést, egy 2006-os szukát hirdet, bizonyos Olíviát. Kissé lenyugodtam, majd felhívtam a hirdetőt, hogy megkérjem, tisztázzuk a helyzetet. Először megkérdeztem, hogy tényleg egy szukáról van-e szó. „Jöjjön ide, nézze meg!” Rossz reakció, de még türelmes vagyok. Elmondom, hogy ez esetben a kép nem stimmel, mert a rajta lévő kutyus az én majd fél éve eltűnt Zsibim, aki kan. „Ez nem igaz.” Még rosszabb, de ismét elmagyarázom, hogy pontosan tudom, ez az én kutyám képe. „Mi a probléma?” Csupán az, hogy a szöveg szerint a képen látható blökit hirdeti, pedig az biztosan nem az övé és nem az ami nála van, ha az szuka. „Mivel igazolja, hogy tényleg a magáé a kép?” Na itt szállt el az agyam. Közben az illető magyarázott arról, hogy „ma rossz volt az idő, nem tudott fotózni”, meg „a netre már úgyis felraktam a képet, azt csinál amit akar”, stb… Még egyszer megkérdeztem, hogy akkor leveszi, vagy mi legyen, mert a képet én csináltam, és azért van a neten, hogy látható legyen az elveszett jószág, nem azért, hogy valaki a saját kutyáját ezzel a fotóval hirdesse. Megpróbált vissza támadni, de ekkor már úgy 190 körül lehetett a vérnyomásom, így meglehetősen hangosan adtam tudtára a véleményemet a csalókról, majd lenyomtam a gombot. Szerencsére a modern telefonokat nem sok értelme van „lecsapni”, így egyben maradt…
Pár perc múlva a képet levették, de a dolog továbbra is furdalta az oldalamat, így felhívtam a hírdetés szerinti tenyésztőt, hogy tényleg az ő kutyájáról van-e szó és tudja-e, hogy mi a helyzet vele, de ez már más története…

Éjjel. Odakinn viharos szél cibálja a fákat. Lili egész nap kint tűrte (hiába próbáltuk rávenni, hogy bejöjjön), de belülről másképp hangzik. A sötétben többször nyugtalanul körbejár a házban, láthatóan zavarja valami. Aztán pár perc nyugtatgatás után visszamegy a helyére és elalszik. Úgy két óra múlva megismétli. Meg még egyszer. Reggel semmi különös, valószínűleg a szokatlan zajok zavarták.

Nem normális munkanap. Ilyenkor a Választott Gazdi később megy dolgozni és emiatt később is jön haza, amit Lili igen rosszul visel. Gyakorlatilag egész nap nem törődik velünk. Pontosabban: folyamatosan szemmel tart mindenkit, de senkit nem enged közel magához, még az ebédjéért sem jön be. Este, mikor a Gazdija hazajön, felélénkül, kölyökmódra viháncol, hempereg, kergetőzik, és széles vigyorral a képén bohóckodik, futkos, ugrál. Egyszer talán sikerül felvenni videóra is… Bejön vacsizni, és nagy lendülettel – talán túlságosan is gyorsan – elpusztítja a tál tartalmát. Később a szokásos ügymenet: mindenkit beterelget a fürdőbe, majd „megszámolja” a családtagokat és elalszik. Úgy két óra múlva fura zajra riadok. Jól hallhatóan mászkál a nappaliban, és mintha lafatyolna valamit, de nem iszik. Lehet, hogy „kibukta” a kaját? Zsibivel gyakorta előfordult és ha nem vettük észre és kezdtük azonnal feltakarítani, azon frissiben nekilátott visszatermelni a padlóról. Megnézem mi baj. Gyors léptekkel körbe jár és hol az ajtót, hol a hűtőt nyalja meg, ami épp „szemebe jön”. Az étkezősarokba egy nagyot harap, az egyik cipőt felkapja és bedobja a szoba közepére, a többit is vizsgálgatja, de nem nyúl hozzájuk… Megállás nélkül megy és „lefetyel” a levegőbe… Nem értjük.
Kiengedjük, hátha „dolga” van, csak még nem tudja jelezni. Kimegy és azonnal legelni kezd. Hmmm… Égne a gyomra? Esetleg a vacsit nem rágta meg (pulykanyak, rizzsel) rendesen és egy csigolyát egyben lenyelt? Nem látszik puffadás, nem mozog nehezebben sőt mikor (meglepő módon 2-3 prc múlva) feljön iszik egy nagyot. Próbáljuk meg a kefírt, az máskor is segített, ha a gyomrával volt gond. Ezt szokása szerint jóízűen befalta, majd úgy 10 perc múlva elvonult aludni. Éjjel egyszer hallottam még, hogy kijött inni, de vissza is ment egy gyors körbeszimatolás után.
Reggel, kicsivel a normál időpont előtt bejött hozzánk és mivel az első kopogtatós, fújtatós jelzésére nem reagáltam, meglepő módon lefeküdt az ágy mellé (máskor inkább megböködi az orrával a kezem, ha nem „veszem az adást” időben). Megsimogatni persze nem hagyja magát, ahogy felé nyúlok előbb elhúzódik, majd felül, később kimegy és egyértelműen jelezi: kéri a reggeli tápadagot, amit jóízűen elmajszol, iszik egy nagyot és kiballag, ahogy szokta. Azért figyeljük, hogy tényleg csak egy átmeneti „túlevés”, vagy valami komolyabb volt-e a késő esti szeánsz oka. Az biztos, hogy kicsit „bújósabb”, mint szokott, de ez lehet a „normális szocializálódás” következő lépcsője is. Meglátjuk…
Úgy tűnik, a szél rázta meggyfákról lepotyogott gyümölcskezdeményekből elég sokat felcsipegethetett előző nap, ami csak úgy keresztül ment rajta, emészthetetlenül. Lehet, hogy ez is benne volt az esti-éjszakai viselkedésében. Jobban oda kell figyelni rá, és gyorsan le kell szoktatni a kertben összeszedhető dolgok elmajszolásáról még a nyár vége előtt, mert van egy méretes tiszafánk is, aminek a gyümölcse (pontosabban a magja) mérgező és nem lehet maradéktalanul összeszedni a földről…

Minden kutyus másképp jelzi, ha van valami baja. Dörmi, mikor beteg volt, jött-ment megállás nélkül, nyüszögött, nehéz volt megnyugtatni, külön kis színielőadást tartott, hogy minél többen sajnálják, ajnározzák. Néha akkor is, ha igazából nem volt semmi baja, csak valami „esemény” miatt a körülötte lévők gondolták, hogy lehetne. Ezt észrevette és rájátszott a dologra, mint a focisták a pályán, bár a végén mindig lebukott. Zsibi elvonul a kuckójába és ott búslakodik, vagy sajnáltatja magát. Szerencsére igazán beteg sosem volt, orvost csak a kötelező oltásoknál látott. Lilinél még nem tudjuk miként jelzi, hogy gondja van, mert még nagy távolságot tart, maga akar mindent „elintézni”. Figyeljük, tanuljuk…

A tükörben lakó „másik kutyát” eleinte nem tudta hová tenni, aztán nem törődött vele. Nincs szaga, sem hangja, ki sem jön onnan… Egy este észrevettük, hogy nézegeti. A lányom úgy tett, mintha megsimogatná a „másikat”. Liliből kitört a „zöld szemű szörny”. Ellökdöste a tükör elől, és jódarabig „puffogott”, jelezte, hogy a törődés, simogatás neki jár, és „A Gazdi” ne is próbáljon más kutyával törődni. A multkori szomszédkutyás „eltévelyedést” is nehezen viselte, de „ez” még itt is van a házban és nem lehet elzavarni…

Néha felkapaszkodik a két első lábával a radiátorra és megpróbál kilesni az ablakon. Nem éri fel, de azért hátha… Főleg olyankor, ha a Gazdi kint van, ő meg bent…

Azt nagyon élvezi, ha felveszem és a vállamba kapaszkodva, magasból nézelődhet ki az ablakon, de ahhoz, hogy fel tudjam venni, előbb be kell csalni a házba. Az udvaron még mindig nem tudom megközelíteni annyira, hogy meg tudjam fogni. Minden este 7 körül a lányok ráadják a hámot, azzal könnyebben fel lehet hozni, de még mindig inkább az udvaron tölti az idejét, mindenkitől távol, bár közben éberen figyel minket. Az eső sem zavarja, ám az égzengéstől fél. Amint megdörren az ég, azonnal feljön. Persze a látszatra ad: nem fut, nem menekül, komótosan, de határozottan bejön és bent is marad, míg véget nem ér az égiháború. Addig míg bent van, lehet simogatni, dögönyözni, sőt néha már kifejezetten kéri a törődést, de változatlanul nem teljes a bizalom. Igaz, nagy ritkán már kapok tőle egy-egy nózipuszit dögönyözés után.

Az utóbbi időben reggel már vissza-vissza jön a házba. Korábban az volt a menetrend, hogy felkeltett, kérte a reggelit, megette, kiengedtem lement és lent is maradt legalább délig, de legtöbbször estig. Pár napja lazult kicsit. Nem falja be azonnal a reggeli tápadagot, csak úgy a felét. Jelez, hogy engedjem ki, majd visszajön, nézelődik, majszol pár falatot, lemegy, visszajön, figyeli mit csinálok. Ez persze nem nekem szól, hanem A Gazdinak, a lányomnak. Amikor ő elmegy munkába, Lili a kapunál nézelődik egy darabig, aztán elfoglalja a megszokott helyét az udvaron, hátul…

Éjjel néha megugat, ha felkelek, ahogy a fiamat is. Azt nem tudjuk, hogy idegenektől védené-e a házat, mert eddig csak az udvaron találkozott ilyennel (vízóra leolvasó, szerelő…), a közelükbe nem ment, de folyamatosan szemmel tartott mindenkit.

A bundája sokat javult. Még nem tökéletes, de már mindenütt van rendesen, ráadásul tömött, csak hamar kócolódik, fésűért kiált, mert a hosszabb szálak még nem cserélődtek le és az eredeti bunda maradéka igencsak törékeny szálakból áll. Hízott is, jó másfél kilóval nehezebb, mint amikor idekerült. A súlygyarapodás főleg izomból áll, szépen feltöltődött a gerince két oldala. Tökéletes íve sosem lesz már, mindig marad egy kis „taraja” de közel sem olyan kiugróan éles, mint volt. A lapockái is kiteltek, mindenütt megizmosodott. A farka vége és a zászló a combjain világosodik, lehet, hogy fehéres lesz, mint Zsibié…

A melegre (na meg a szagára és a bundáról minden simogatáskor a kezünkre kerülő ragacsos, feketés „bevonatra”) való tekintettel ismételten megfürdettük. Ehhez először hámot kell rá adni (ha sikerül, akkor sokkal könnyebben kezelhető, kevésbé menekül, de addig bárki nem tudja megközelíteni), majd felhozni. Magát a fürdetést tökéletes nyugalommal viseli, pedig most a ismét a fiam az első számú társtettes a műveletben és tőle még mindig nagyon fél. Ahogy a kádba kerül, azonnal „leáll” és sztoikus nyugalommal tűr mindent. Samponozás, masszírozás, fülmosás (hallójárat mosó folyadékkal), öblítés, majd elölről (na jó, a fülmosás csak egyszeri művelet). A vége felé pár határozott sóhaj: mi lenne ha befejeznétek végre… Alapos törölközés, némi türelmetlenkedés, mert még nem mehet ki, ebéd, szundi, fésülködés, szundi, végre a kinti hőmérséklet meg napsütés elviselhető mértékre csökken, így végre szabadsáááág… Irány az udvar, dicsekedni a többieknek. Este a bal fülét kissé „lógatja”, valószínűleg nem sikerült teljesen kiráznia a belőle a mosófolyadékot. Kicsit rásegítek óvatos törléssel. A hallójárata nagyon szűk. Reggelre teljesen helyreáll a fejtartása, csak kellett az a kis plusz idő, hogy kiszáradjon a füle.

Gyönyörű, selymes, és mindenütt tömötten bundás annyira, hogy nem is tudjuk igazán megállapítani, hogy a bőre színe a korábban pigmentálódott, beszürkült-feketedett részeken milyen. Az Advantix csepegtetéshez is komoly művelet egy kis szabad területet találni, egyedül a hasán, a két combja között van kéttenyérnyi csupasz felület, de a cseppeket a gerinc mentén kell használni, ott meg egységesen zár a friss aljaszőr. A bunda színe is alakul. Elöl a mellényén egy nagy V alakú világosabb folt, mintha egy norvégmintás pulóvert hordana.  Farka majdnem fehér és igen hosszú szőrű lett, a combja világosabb, a hátán meg egészen sötét vörös, mahagóni árnyalattal. Fürdetés előtt azt gondoltuk, koszos a sok hempergéstől, de nem. Ilyen a színe. Megjelentek és egyre határozottabban láthatóak a csauknál szokásos világosabb sávok a „hám helyén”, a lábain a „zászlóknál”, a combok hátulján…

Meggyőződhettünk róla, hogy a házat őrzi, nem csak a maga kis kuckóját. A Gazdi nagyon későn jött haza, éjjel. Lili már rég aludt, bár sokáig kereste, hogy hol lehet. Amint a kapunál a kulcsa megkoccant a záron, Lili azonnal felpattant és ugatással jelezte, hogy valami nem stimmel. Nem érezte, hogy ki jön csak azt, hogy valaki/valami mozog az udvaron. A lépcső és a terasz nyikordulásaira is ugatással reagált, mire a bejárati ajtónál zörgött a kulcs, nem lehetett bírni vele.
Aztán rájött, hogy ki az és egy boldog sikítással ugrott A Gazdi nyakába, és itt léte óta először egy hatalmas arcnyalintással üdvözölte…

Másnap az udvaron dolgoztunk. Meggyszedés, egyéb kerti munkák. Lili a szokásos helyéről figyelte mit csinálunk. Furcsa volt, hogy nem pattant fel, amikor a megszokott távolságnál közelebb kerültem hozzá, nyugodtan szuszókált tovább, néha félszemmel felpillantva. Annyira, hogy sikerült oda menni hozzá és jól megdögönyözni. Kicsit forgolódott, ahogy simogatás közben szokott, helyezkedett, hogy jelezze, hova kéri a simit. Aztán aludt tovább. Jó órával később ismét megsimogattam. Ekkor mélyebben aludt és arra riadt fel, hogy dögönyözöm. Amikor rájött, hogy ki az, felpattant és elmenekült. Azóta ismét nem tudok az udvaron a közelébe menni, de már van remény arra, hogy szép lassan hozzászokik mindenkihez.

Mivel esténként nehéz becsalni a házba, egy ideje minden este ráadjuk (pontosabban a lányok ráadják) a hámot. Ha ezt viseli, könnyebben kezelhető, nem tud olyan könnyen elfutni és úgy tűnik ezt ő is tudja, mert egyre kevésbé próbálkozik vele, amikor rajta van. Fura mód, az utóbbi napokban „jelentkezik” a hámjáért. Este 7 körül odamegy a lányokhoz az udvaron és kérdőn rájuk néz: Hol a hámom? Bejönni továbbra sem akar, de ez lassan egyfajta esti szertartássá válik nála.

Valószínűleg ki volt zárva a házból korábban, mert néha megáll a nyitott ajtó előtt, láthatóan nagyon szeretne bejönni, de nem mer. Áll, nyafog, nyüszög, toporog. Ilyenkor kicsit segíteni kell neki, hogy megtegye azt a bizonyos lépést befelé… Utána már semmi baj, jön-megy bátran.

Azt még nem tanulta meg hogy a házban kellemes hűvös van akkor is, ha kint meleg. Zsibi ilyenkor már reggel fél tíz körül bejött, lehevert a nappaliban a klímával szemközti fal mellé és orrával mutogatott felfelé, hogy ideje lenne bekapcsolni. Lili egykedvűen tűri a hőséget a kedvenc helyén. Ha sikerül becsalni, akkor élvezi pár órán át a hűvös levegőt, de magától nem jön be hűsölni. Pár napja felfedezte, hogy a pincelejáróban kellemesebb az idő, így oda húzódik be, de amint valaki közelít, kimenekül.

A reggelit még mindig én adom, el is majszolja, megköszöni, de az ebéd és vacsora egy fura szertartással tűnik el. Mielőtt nekifogna, meggyőződik arról, hogy a fiam vagy én figyelünk-e rá. Ha nem, akkor felkap egy falatot és megpróbál kifutni az ajtó elé ott megenni, majd vissza és falatonként „lopkodná” ki a kaját, ha hagynánk. Ha figyelünk, akkor egy darabig csak kőröz a tányér körül, majd nekiáll és 2-3 részletben behabzsolja az egészet. A vizestálakra (van egy az etetőállványon benti használatra, meg egy a teraszon, hogy kint is tudjon inni) kénytelen voltam olyan fedőt szerelni, ami épp csak a szűkséges mértékben nyitott, hogy kényelmesen tudjon inni, de ne tudja az egész mellényét beáztatni, mert hajlamos „fürdeni” az itatóban. Zsibi is ilyen volt kicsinek.

A Gazdi itthon volt szabadságon egy teljes hetet. Ez nagy élmény a leányzónak. Rengeteget „javult” ezalatt. Már kiprovokálja a játékot, ugrabugrál, fel-le szaladgál a lépcsőn, átkarolja a Gazdi lábát, hanyatt dobja magát, hogy simizzhessék, hempereg az udvaron. Majd rámorog a szomszédban hangosan ugatérozó két kutyára, hogy csendesebben… Este háromnegyed nyolc körül magától feljön a házba. Nem kell felhozni végre. A utóbbi napokban minden este feljött, jelezte, hogy kezdődhet az esti „szocializáció”. Odajön hozzám, elfekszik, az oldalára fordul, négy lábát széttárja, hogy egy alapos pocimasszázsra hozzáférhető legyen… Nagyon bedúsult a bundája a mellkasán és a pocakján, az ivartalanítási műtét helyén és nagyon szereti, ha ezen a részen fésüljük, dögönyözzük. Aztán a lányokkal beül a fiam szobájába, hogy szokja a közelségét, ne féljen tőle annyira. Valamelyik este a Gazdi feje fájt, így inkább a saját szobájukban pihent, míg ez a félórás foglalkozás tartott. Lili, hogy senki se sértődjön meg, úgy két percet üldögélt az egyik szobában, majd átment a másikba, ott is üldögélt kicsit, majd vissza. Ezt ismételgette, míg el nem mentek aludni…

Kaját csak a táljában kap, kézből senkitől semmit, hogy megtanulja: csak az etetőből és csak tőlünk szabad. Kivétel: minden este egy darab kekszet a fiam eltördel és ezt megeszegeti a kezéből, hogy barátkozzon vele. Nem lehet neki nyitott tenyérről adni, ha ilyet lát, elmenekül. Ujjak közé fogva kell felé nyújtani, akkor ügyesen kicsippenti, elmegy pár lépésnyit és elmajszolja az első darabot. A továbbiakat már csak kicsippenti és megeszi, nem viszi el távolabbra. Ez már annyira szertartásszerűvé vált, hogy ha „beleájult” a masszírozásba és dorombolva hortyog, akkor is felpattan, ha a fiam ebben az időben a konyha felé indul. Ott a kekszdoboz. Ha nem megy időben oda, akkor Lili megáll a szobája ajtajában és mutogat a fejével, közben „beszél” (a szája úgy jár, mintha mondana valamit, de teljesen csendben, hangot nem ad hozzá) befelé: Mi lesz már?

Délután, munkából hazafelé… Leszállok a buszról, Lili jön szembe. Sétáltatják, kijöttek elém. Az eddigi sétáknál mindig úgy kellett a kapun kisegíteni, nem sok kedve volt a dologhoz, bár újabban már nem volt akkora öröm, hogy hazaért, mint az első időben. Megtanulta, hogy mindig visszajönnek, így nem kell aggódnia, hogy mi lesz a séta vége. Most az indulásnak örült nagyon. Ahogy észrevette, hogy a hám mellé póráz is került rá, elindult a kapu felé és viháncolva nekiiramodott a sétának. Persze csak a póráztávig sikerült. Amikor találkoztunk, átvettem. Meglepő módon, nem akart elmenekülni előlem, mint korábban, hanem szépen sétált mellettem, laza pórázon. Csak egy-egy érdekesebb bokornál vagy villanyoszlopnál kellett kicsit meghúzni a pórázt, hogy jelezzem: menni kéne tovább. Kíváncsian nézelődik, próbál hosszabb utakra menni a mellékutcák felé, de ha jelzem, hogy nem arra megyünk, nem ellenkezik, visszajön mellém és jön tovább.

Elfogyott a keksz, de Lili nem engedi elmaradni az esti majszolást. Mi legyen…? Kap egy kockasajtot. Anno Dörmi minden este ezt kérte jó tíz éven át. Lilinek is ízlik, bár nem annyira. Az első napokban többször kapott a táljába, tetszett is neki, de úgy két hét után nem kérte, mi meg nem erőltettük. Az ilyen gyúrható falatkák arra is jók, hogy ha esetleg tablettát kell beadni, ebben gond nélkül lenyelik. Fiam a keksznél szokásos, csipegetős módszerrel kínálja a sajtot. Nagyon ízlik, nem megy el az első falattal sem, hanem rögtön elkezdi lenyalogatni az ujjairól a maradékot. Annyira belefeledkezik, hogy nem a megszokott, tartózkodó, erősen előrenyújtott nyakkal épp csak az orrával közelítő tartásban majszol, hanem egész közel megy, majdnem odabújik. Aztán elfogy a sajt, a kezek is tisztára nyalva, ismét betartja azt a bizonyos fél lépésnyi távot… Úgy látszik, az érdek erősebb már, mint a félelem. Ez jó jel.

Vendégségben voltunk…
Meglátogattuk Dörmikénk, az első csaunk tenyésztőjét, Ica nénit. Természetesen Lilit is vittük magunkkal. Mivel nem tudtuk, hogy miként reagálnak egymásra, a biztonság kedvéért a helyi két csaut (egy 12 éves, vak öregurat és 2,5 éves ivartalanított leányzó társát) elszeparálta, hogy véletlenül se tudják egymást bántani. Eleinte kölcsönös bizalmatlansággal tanulmányozták egymást a kerítés és az üvegajtó két oldaláról, a két „házigazda” még a hangját is hallatta. Merész, az ifjabb majd szét szedte az ajtót (bár a felé nyújtott ismeretlen kéz elől meg elhátrált, pedig csak szimatolásra, ismerkedésre ajánlottam fel neki), Lili meg nem értette az egészet. Aztán lelazult, bejárta a házat, alaposan megismerkedett a házon belüli csaufekhelyekkel, tányérokkal (mikor rászóltunk, hogy nem szép dolog idegen tálból inni, mikor direkt elhoztuk a sajátját, azonnal abbahagyta a lafatyolást és csak a sajátját használta később is), minden zugba beszimatolt, pórázon bejárta az udvar el nem kerített részét, itt-ott hagyott maga után némi szagmintát (amit távozásunk után az otthonmaradók nagyon tüzetesen megvizsgáltak és minden végigjártak, hogy tényleg elment-e az a zavaró kis idegen, vagy ki kell tenni a szűrét). Később, mikor Gazdi megpróbált ismerkedni az ajtó túloldalán nyűgösködő Merésszel, Lili közéjük állt és jelezte, hogy ő megvédi A Gazdit akkor is, ha az a másik sokkal nagyobb. Ica néni tud valamit a csaukról, mert Lilinek nagyjából 10 perc kellett és teljesen bizalmába fogadta, odament simiért, követte a házban, búcsúzáskor úgy kellett nógatni, hogy indulni kellene. Ő még maradt volna kicsit.
Odafelé még nézelődött az autóból kifele, a hazautat végigaludta teljes nyugalomban. Másnap reggel jó egy órával tovább aludt (így a család is), kifárasztotta a nagy izgalom. Azóta ha meglátja a pórázt és a hámot, felvidul, odarohan, kéri az „öltöztetést”, majd elindul a kapu felé nagy vidáman. Ha rájön, hogy igazából nem séta lesz, csak este van és a biztonság kedvéért kapta a felszerelést, kicsit kevésbé vidáman, de probléma nélkül elindul a lépcsőn felfelé, be a házba és várja az esti foglalkozást.

Újabb fürdetés. Rengeteg bundája van, nagy melegekben be is kell néha áztatni a pocakján, hogy valamelyest hűtse. Száradás, fésülés, másnapra ilyen lett…

Csak hogy lássuk a különbséget; ilyen volt fél évvel ezelőtt: teljes egykedvűség, bármi is történt vele elviselte, nem érdekelte semmi. Talán a kaja…
Most mindenre figyel, érdeklődik, tanul és ha valami nem tetszik, jelzi, azt is ha jólesik. Mosolyogni és morogni is tud. Őriz, követ, elbújik, figyelmeztet ha egyedül akar maradni…

Rákapott a sétára. Minden hétköznap fél négy körül (a kutyáknak van valami belső órája, ami kb 5 perces pontossággal mindig megmondja neki, ha egy kedvelt, rendszeres foglalatosság – etetés, sétáltatás, fésülés – ideje van)  jelentkezik, hogy indulni kellene. Mivel nem mindennapos program a sétáltatás, amikor nem jöhet ki, láthatóan elkedvetlenedik kis időre, ha igen, akkor vidáman indul felderíteni a terepet. Ő is hagy illatmintákat az úton, ahogy a kanok szoktak…

Este rájött, hogy ha egy csukott ajtón át akar jutni, érdemes azt megkaparni. A Gazdi a szobánkban keresett valamit. Lili közben odajött, elfeküdt és élvezte, hogy dögönyözöm, vakargatom a fülét… Annyira belefeledkezett, hogy nem vette észre, amikor a Gazdi kiment a szobából és csöndesen becsukta az ajtót, hogy kipróbáljuk hogyan reagál rá. Úgy egy perc múlva valami gyanús lett, mert felnézett rám, aztán felült és körülnézett. A Gazdi nincs bent! Az ajtó meg csukva van! Pár percig körbe járt, néha odaállt az ajtóhoz, fújt rá, aztán óvatosan megkapirgálta. Aztán ment még két kört és visszaállt az ajtóhoz és jól láthatóan türelmetlenül megkaparta, hangosan. Kiengedtem. Elindult megkeresni a Gazdit de ő elbújt, így Lili visszajött és nálunk kereste. Pár perc után aztán végigtúrva az egész házat csak megtalálta és megnyugodott. Bejött hozzánk, várt egy kicsit, hogy becsukódik-e az ajtó, nyugtázta, hogy ismét szabadon járkálhat a házban és elmenet aludni.

Hűvösebb lett az idő. Az utóbbi napokban már nehezen viselte a meleget. A bundája majdnem téli tömöttségű, de nem akartuk megnyírni, mert épp csak helyre jött a korábbi félig kopasz, foltokban kihullott, töredezett állapotából. Részben a csauk számára kellemesebb időnek, részben az irántunk való bizalmának köszönhetően este egy hosszú, önfeledt játéknak voltunk részben tanúi, részben résztvevői. Pár hete már vannak kisebb próbálkozások, egy-két percnyi ugra-bugra, viháncolás, hempergés, simi kérés, de ilyen hosszan és önfeledten játszani még nem láttuk. Zsibi és Dörmi úgy másfél éves korukig produkáltak ekkora szaladgálást, gazdikergetést, simogatás kérő hanyatt vetődést, bukfencezést, hosszú percekig, kifulladásig. Megpróbálta futás közben „átkarolni” a lányok lábát, felugrani rájuk, megfogni őket és közben fülig ért a szája. Tényleg felszabadultan és teljes bizalommal játszott velük, semmi sem zavarta meg, semmitől nem ijedt meg, mint pl korábban attól, ha játék közben meglátott. Majdnem hat hónap kellett hozzá… Lehet, hogy érdemes elővenni Zsibi labdáját?

Visszajött a meleg, sőt fokozódott. Mégiscsak meg kellett nyírni kissé. Nem vittük túlzásba, a pocakját és a mellényét szedtük meg, úgy egy ujjnyi bundát hagytunk csak rajta. Tömött, barigyapjú szerű, bár annál kicsit sprődebb, világos bunda maradt rajta. Reggelente kimegy, majd 9 óra körül behozzuk, irány a fürdőkád, alaposan benedvesítjük ezt a lerövidített bundájú részt, majd kimehet még 1-2 órányira. A legforróbb órákat – őszinte bánatára – bent kell töltenie a házban, ahol a klíma kellemesebb hőmérsékletet biztosít a kinti, majd 40 fokos hőségnél. Eleinte nyugtalanul járkál, majd beletörődik és elvackolja magát a kedvenc kuckójában, alszik. másfél-két óra múlva kimehet, de negyed óra után megint be kell jönnie, amit ismét nem díjaz, de megint elalszik és jól hallhatóan élvezi a hűvösebb közeget. Ez estig még megismétlődik 1-2 alkalommal. A vastagon hagyott bunda sokat segít amikor kimegy a forróságba. Mivel bent úgy 25 fok körülire hűl, kint még egy fél óra múlva is nagyjából ilyen a bőre közelében, pedig nagy a forróság. Lili még nem tanulta meg, amit Zsibi: ilyenkor bent jobb.

Néhány éve, még Zsibi kertrendezési ambícióit megfelelő irányba terelendő, néhány kisebb területet bekerítettünk, hogy a virágágyásokba ültetett növények ne essenek áldozatul kutyusunk időnként felbukkanó ásási rohamainak. Csak akkor kapart, ha valami felbosszantotta, de akkor nagyon. Nem mély gödröket, de növény nem maradt töretlen a környékén. Lili érkezése után fél órán belül rájött, hogy ezek a kis szigetek igen jó akadályok nekünk, ha meg akarjuk fogni az udvaron. Reggelente az egyik ilyen kis kerítés mellől-mögül figyelgette, ahogy szép sorban elmentünk dolgozni. Pár napja a család kertészkedő tagjai úgy döntöttek, hogy elbontják ezeket a kerítéseket és inkább befüvesítjük az ágyások területét is. Lili először meglepődött, majd vidám végigszimatolta az újonnan megnyílt területeket. Fura módon csak azokat, amelyek körül nincs ágyásszegély. Az a kb 10 centi magas kis „keret”, amit majd a növények elvirágzása után szedünk föl. Az ezzel ellátott részekre továbbra sem akar belépni, pedig pl. a homokozót az első perctől kezdve a magáénak tekinti és gyakran heverészik benne, dacára annak, hogy annak betonkerete magasabb és szélesebb, mint ez a kis ágyásszegély. A kerítés lebontása utáni első nap kicsit távolabb húzódott a kaputól, nem a korábbi helyéről figyelte távozásunkat, hiányolta a „biztonságos” kerítést, de ma már a régi helyéről leskelődött. Talán rájött, hogy nincs szüksége arra a „védelemre”, amit a háló nyújtott.

Ellenben, ha már hozzáférhető, ő is kipróbálja, milyen ott ásni. Eleinte csak óvatosan félresöpörte, „kevergette” a felső réteget, és az így elrendezett kis „fészekbe” heveredett. Gyanítom hűvösebb, mint a többi terület. Aztán néhány nap után megmutatta, hogy tud ő lendületesen is ásni. Igaz nem mély lyukakat, mint Zsibi, inkább nagyobb területű „teknőket” készít. Ha kicsit nedvesebb lesz az idő bevetjük fűvel. Remélem az újdonság varázsának elmúltával ezt sem fogja feltúrni, ahogy a kert eddig szabadon elérhető részeit sem bántotta.

A kert még jobban átalakult és Lili ezt nehezen viseli. Napok óta szemrehányóan néz. Pár bokrot és fát kivágtunk, így a „búvóhelyei” egy része eltűnt. Igaz a helyükbe gyorsan növő ciprusok kerültek, így jövőre már megint mögéjük rejtőzhet, de ezt ő még nem tudja.Persze néhány órányi próbálgatás után ismét talált olyan pontokat, ahonnan átlátja a területet, de neki csak a buksija lóg ki egy kicsit…

Azt hiszem, kiderült, miért fél Lili még mindig a fiamtól és tőlem.

A környéken csatornáznak, így egyre több munkaruhás (sötét kertésznadrág, hozzá való zubbonnyal) férfi mászkál. Az egyik sétánál egy szembe jött velünk az utcán. Lili megdermedt, és mindaddig nem mozdult, míg a férfi el nem ment mellettünk. Akkor utánaszimatolt, majd jött tovább. Kicsit arrább egy másik üldögélt a buszmegállóban, neki meglehetős vizeletszaga volt (nem tudni, hogy a közelben lévő szippantóautótól, vagy csak úgy „önmagától”). Itt Lili teljesen lefagyott, láttam a szemében, hogy halálra rémült, nem volt hajlandó tovább jönni, pórázon húzva sem.

Megfordultunk. Először csak lassan, majd egyre gyorsabban, a végén már majdnem futva mentünk hazáig. A kapun belül, miután átnéztem a tappancsait, nehogy toklász maradjon benne, levettem róla a hámot. Ismeretségünk óta először, szinte belebújt a karomba. Volt már ilyen, de akkor én öleltem magamhoz, most viszont ő keresett nálam menedéket.

Soha nem szeretném egyetlen állat szemében sem látni azt a rettegést, amit Lili mutatott.

Azt tudtuk, hogy a nyeles szerszámoktól (lapát, ásó, kapa, ilyesmik) és a slagból kijövő víztől félt. Ez a nyár folyamán, a kerti munkákat átélve lassan elszivárgott, már nem fél tőlük, de a munkaruhás ismeretlenektől nagyon.

Nekünk is van ilyen munkaruhánk, és a ház körüli munkához gyakran felvesszük. Lehet, hogy ez is közrejátszik abban, hogy kettőnktől még mindig tart. Esténként, bent a házban nincs gond. bár ott is óvatosan kell hozzá közelíteni, amikor ő akarja – de ez minden csaura igaz valamennyire – de az udvaron még mindig nem hagyja magát, csak nagyon ritkán, véletlenszerűen.

Másnapi sétánk csak addig a pontig tartott, ahol az első férfi szembejött. Itt Lili megfordult és ismét hazáig sietett. Annyira az idegenekre figyelt, hogy a kocsiból kiszálló Gazdit sem ismerte meg, elment mellette…

Lili megtalálta élete célját. Illetve céljait. Az elsődleges: a Gazdi téli (puha) papucsának átitatása Lilivel. Ennek okán néha kicsit megrágja, éjszakánként magához öleli, vagy egyszerűan maga alá gyűri és úgy alszik. A másodlagos cél: ezt a papucsot bármi áron megvédeni. A fiam bement a szobájukba – Lil a nappaliban heverészett – és a szoba közepén heverő papucsot be akarta tenni az ágy mellé. Lili felpattant, és egy kiképzett örző-védő határozottsággal rontott a szobába, rá akart fogni a papucsot tartó kézhez tartozó csuklóra. Elbeszélgettünk vele, így a támadással felhagyott, de ha valaki a papucs felé közelít (kivétel a két leány), feszült figyelemmel lesi.

Az udvaron is van védelemre érdemes dolog: az összesöpört  lehullot falevélkupac. Afféle fészket túr benne és ott heverészik egész nap. Ha valaki megpróbálja a kupacot megigazítani, vagy elsöpörni, csúnyán néz, néha még morrant is egyet-egyet…
A korábban elkerített területek egyikén, a tiszafa tövében talált magának egy újabb „tanyát”. Reggelente, miután elvégezte a „kötelező” foglalatosságokat, odahever a fa mellé, nekitámaszkodik és figyeli, ahogy sorban elmegyünk dolgozni. Ez a rész védett az északi széltől, nincs olyan távol a kaputól, mint a korábbi kedvenc helye de még elég messze van a kaputól, ahhoz, hogy legyen ideje eldönteni: aki jön azt üdvözölni kell, őrizni tőle a területet, vagy elbújni előle.
A macskákat igyekszik távoltartani az udvartól, a kerítés mellett kíséri és figyeli a szomszédban mozgót, a lassan téli álomra húzódó sünökkel ellenben nem tud mit kezdeni. Nézi, hogy mi az, de nem nyúl hozzájuk, inkább elkerüli őket, ha véletlenül összefutnak.

Pár napja nagyon könnyezik a bal szeme. Elvittük az állatorvoshoz, ahol megállapították, hogy ez bizony egy befelé forduló szemhéj. Valószínűleg, hogy összeszedte magát súlyban és szőrben, erősebben nyomja valamelyik ránca a szem környékét. Egyelőre szemcseppet kapott, tavaszig várunk, hogy miként alakul. Ha műteni kell, jó időben könnyebb a műtét utáni gyógyulás. A szemcsepp szépen tisztán tartja a szemét, napi egy csepp elegendő, de ha kihagyjuk, másnapra ismét nagyon könnyezik. A szemcseppet nagyon könnyű beadni, bár két emberes munka. Valaki simogatja a buksiját a szeme környékén, közben óvatosan nyitva tartja a szemét, a másik meg becseppenti. Igazából észre sem veszi a dolgot, így nem is tiltakozik ellene.

Vasárnap délután, leányok karácsonyi ajándéknézőben, Lili itthon maradt velünk. Kissé feszélyezi, hogy csak a két „ellenfél” van a közelében, a fiam meg én. Bent tartjuk a házban, mert odakinn esik, ami elől csak akkor bújik el, amikor már alaposan átázott mindene. Egy darabig elviseli a dolgot, majd egyre türelmetlenebbül mászkál fel-alá. Direkt „nem vesszük észre”, hátha rájön, miként tud kikéretőzni. És igen. Egyszercsak meghallom a jellegzetes hangot, ahogy egy praclival kaparja az ajtót, egyre türelmetlenebbül. Azonnal kiengedem, talán végre rájön, hogy ez az egyetlen hatásos, észrevehető módszer.

Egy év eltelt azóta, hogy Zsibit utoljára láttuk… Még mindig hazavárjuk…

Mivel Lili sokkal kezelhetőbb, ha hám van rajta, egy ideje reggel úgy engedjük ki, hogy a keskeny bőrből, méretre készített hámját ráadjuk. Ez a lányoknak gond nélkül működik, engem viszont nem enged elég közel magához, ha valamelyik leányzó nincs a közelben. Fura mód, reggel mégis sikerült ráadnom. Először gondosan vigyázott, hogy épp ne érjem el. Kergetőzni nem akarok vele, nehogy megijesszem, meg felvernénk mindenkit, így vártam kicsit. Ahogy mozogtam a konyhában és a nappaliban (kávéfőzés, Lili etetés, redőny felhúzás, időjárás megszemlélése…) olyan közel jött, hogy meg tudtam simizni a hátát. Ettől meglepődött, de nem menekült el. Elmentem a hámjáért, és elindultam felé. Ő meg szépen bedugta a fejét a hámba és hagyta, hogy sok simizéssel egybekötve becsatoljam rajta. Aztán kiengedtem. Még visszanézett a lépcső tetejéről: „te nem jössz?”, aztán lement elvégezni az ilyenkor elvégzendőket.
Úgy látom, egyszeri alkalom volt a dolog. Ma reggel már nem sikerült olyan szépen. Még a hám ráadás csak-csak (mémi halk, osonós kergetőzés után), de a becsatolás már nem. Addig szaladgált, maga után cibálva a hám csatját, hogy a zörgésre felébredt A Gazdija és befejezte az „öltöztetést”.

Ismét eltelt egy nap, újabb reggel, újabb kísérlet a hám feladására. Még mindig menekül, de most pechjére a fürdőszobába húzódott vissza, ahonnan „nincs menekvés”, némi morgás és hangos fújás árán sikerült feladni. Aztán megnyugodott és nagy vidáman kiszaladt.

Mivel a környéken (egyelőre) befejezték a csatornázási munkákat, ismét lehet sétáltatni, így délután eljöttek elém a buszhoz. Látszik a viselkedésén: nagyon évezi, hogy ismét kint lehet egy kicsit, de azért otthon, a kerítés mögött érzi magát teljes biztonságban. Este kicsit élénkebb a megszokottnál, talán a séta felvidította.

Visszavonhatatlan tény: itt a tél. Bár eddig inkább csak egy hűvösebb ősz képét mutatta a december, de ma leesett az első hó. Lilink gyorsan meg is mosdott benne, hogy a szépségét megőrizze. Nagy viháncolással, ugrándozással, hempergéssel ünnepelte a havat, tele is van a kert csau formájú „hóangyalokkal”. Fotózni még mindig nagyon nehéz, amint észreveszi a gépet, azonnal lelassul, elfordul, menekül. Azért ezzel a képpel – amin jól láthat, hogy a fotózkodás annyira nem kedvelt foglalkozás számára – kívánunk mindenkinek Békés, Boldog, sok csaus időtöltést lehetővé tévő Karácsonyt.